Az evészavarok epidemiológiai vizsgálata erdélyi középiskolás populációban, valamint az önéletrajzi emlékezet vizsgálata anorexia nervosaban szenvedő betegeknél

Kovács Tímea, Phd hallgató, Debreceni Egyetem

Tartalomjegyzék

Bevezetés 

ELMÉLETI RÉSZ I.

1.1.Az anorexia nervosa fogalmának kialakulása

1.2.A bulimia fogalmának kialakulása

2. AZ EVÉSZAVARSPEKTRUM: DIAGNOSZTIKAI KRITÉRIUMOK ÉS

KONTINUUM HIPOTÉZIS

2.1. Az anorexia nervosa diagnosztikai kritériumai a DSM- IV (1994) szerint 

2.2. A bulimia nervosa diagnosztikai kritériumai a DSM-IV (1994) szerint 

2.3. Az evészavarok kontinuum – hipotézise

2.3.1. Statikus kontinuum

2.3.2. Dinamikus kontinuum

2.3.3. Súlyosság szerinti kontinuum

2.3.4. Komorbiditás spektrum

3.AZ EVÉSZAVAROK TÜNETTANA

3.1. Az anorexia nervosa tünetei

3.2.A bulimia nervosa tünetei

3.3. Az evészavarok testi szövődményei

4. AZ EVÉSZAVAROK ETIOPATOGENÉZISE

5. EPIDEMIOLÓGIAI VIZSGÁLATOK

Kutatási rész I.

A vizsgálat célja

A vizsgált minta

Adatgyűjtés

Vizsgált változók és alkalmazott vizsgálati eszközök

EREDMÉNYEK

KÖVETKEZTETÉS

ELMÉLETI RÉSZ II.

Az emlékezet szerkezete

Az önéletrajzi emlékezet klinikai vonatkozásai

Az evészavarok és önéletrajzi emlékezet kapcsolata

A vizsgálatban felhasználásra kerülő Önéletrajzi Emlékezet Teszt bemutatása (Autbiographical Memory Test, Williams és Broadbent,1986)

Jövőbeli irányvonalak

BEVEZETÉS

A táplálkozási magatartás zavarainak két alaptípusa: az anorexia nervosa (AN) és bulimia nervosa (BN) – a pszichoszomatikus zavarok klasszikus, sokak szerint paradigmatikus értékű formái. Ezen zavarok az utóbbi évtizedekben meglehetősen előtérben kerültek. Ennek okai között egyrészt gyakoriságukat kell említeni, mely a klinikai súlyosságú zavarok magas női morbiditási adatai mellett, a szubklinikai formák nagy arányát jelenti. Másrészt az anorexia nervosa magas halálozási aránya is fontos tényező.

Ugyanakkor ennek a „divatnak” a kialakulásában az is szerepet játszhat, hogy a tömegtájékoztatásban egyre gyakrabban találkozunk az anorexia vagy bulimia jelenségével, és a karcsúságideál vonzásában a diétázás, a testsúly és az alak kontrolálása egyre népszerűbb témául szolgál az érdeklődő laikusok, az átlagnépesség számára.

A nők naponta kénytelenek szembesülni ezzel a karcsúságideállal és ez sokuknál depressziót, szégyenérzetet, önbecsülés csökkenést és a saját testtel való elégedetlenséget okozza. A testtel való elégedetlenség pedig arra vezet, hogy drasztikus fogyókúrába kezdenek és jó néhányuk súlyos evészavar áldozata lesz.

Az evészavarokkal foglalkozó szakemberek az anorexia nervosa és a bulimia nervosa hátterében biológia, pszichológiai és szociokulturális tényezők együttes kölcsönhatását látják meghúzódni.

A táplálkozás zavaraira vonatkozó epidemiológiai felméréseket túlnyomó részt Észak –Amerikában és Angliában végezték. Ezek alapján feltételezték, hogy a fejlett ipari országokra jellemző kultúra – függő, kultúrához kötött kórképekről van szó.

Az utóbbi évtizedekben számos vizsgálat született Kelet – Közép –Európa egyes országaiban, melyek szerint az evészavarok ebben a régióban is elterjedtek. Kelet- Közép Európai epidemiológiai adatok először Magyarországon jelentek meg, majd Csehországból, Szlovákiából, Lengyelországból, Németországból és Bulgáriából is közöltek morbiditás adatokat. Mindezek arról tanúskodnak, hogy az evészavarok gyakorisága ezekben az országokban is megközelíti vagy eléri a fejlett nyugati államokból származó meglehetősen magas prevalencia[1] – értékeket. Romániában még kevés szakirodalmi adat jelent meg az evészavarokról.

Az önéletrajzi emlékezet fontos szerepet jártszik életünkben. Itt tárolódnak azon élményeink, amelyek identitásunk alapját képezik és énképünk ezen emlékek milyenségétől is függ. Az önéletrajzi emlékezetet számos vonatkozásban vizsgáltak más klinikai kórképekben szenvedőknél viszont nem történt vizsgálat erre vonatkozóan evészavarosok körében ahol tudott tény, hogy a testkép, énkép nagy fontossággal bir.

Az önéletrajzi memória olyan emlékezeti rendszer, amely saját életünk eseményeinek felidézésében segít. Ezek az emlékek lehetnek általánosak (például a „szomorú” hívó szóra olyan emlék jöhet elő, hogy”Szomorú vagyok minden egyes alkalommal, amikor elválok valakitől”) vagy specifikusak (ugyancsak a „szomorú” hívó szóra olyan emléket idézhetünk fel, hogy „Szomorú voltam a múlt héten, amikor elbúcsúztam a lányomtól, mert visszautazott Olaszországba”). Számos kutatás rávilágít arra, hogy a depresszióban és más érzelmi zavarban (például PTSD-szindrómában) szenvedő egyének kevésbé rendelkeznek specifikus önéletrajzi emlékekkel (Haley & Williams, 1999). Az általános önéletrajzi emlékek túlsúlya prediktora lehet a depressziós kórkép alakulásának. A kutatások azt mutatják, hogy a javulási folyamat ebben az esetben lassúbb és gyakoribbak a visszaesések (Brittlebank et al., 1993). Az érzelemszabályozást tekintve az általános emlékek hasznosak lehet az érzelmek kontrollálásában. Főleg olyan személyekre jellemzőek az általános önéletrajzi emlékek, akik traumatikus élményeket éltek át (Williams 1992, 1996). Ugyanakkor adatok támasztják alá azt is, hogy az önéletrajzi emlékek milyensége befolyással van a problémamegoldó képességre, valamint a szociális alkalmazkodó képességre (Goddard et al., 1996). Kevés vizsgálat született az evészavarok és az önéletrajzi emlékezet kapcsolatáról. Mivel az evészavarban szenvedő egyének gyakrabban számolnak be depresszióról, illetve élettörténetükben szerepelnek traumatikus élmények és a problémamegoldásban is nehézségeik adódnak, hasznos lenne megvizsgálni, hogy az önéletrajzi emlékezetükben hogyan oszlanak meg a specifikus és általános emlékek.

A kutatás célja, egy átfogó epidemiológiai vizsgálat végzése erdélyi középiskolások körében az evészavarok és addikciók (cigaretta, alkohol, kábítószer) prevalenciáját illetően valamint rávilágítani az önéletrajzi emlékezet és evészavarok kapcsolatára.

Kutatásomat jelentősnek tulajdonítom, mert úgy gondolom, hogy számolnunk kell az evészavarok elterjedésének súlyosságával országunkban és így a teendők sürgetőek, úgy a kórkép megelőzését, és a rejtett zavarok felkutatását, mind a kezelésüket illetően.

Úgy gondolom, hogy eredményeim segíteni fognak abban, hogy a Romániai közösség felfigyeljen az evészavarok fontosságára. Kapott eredményeim vészjelzőként szolgálnak, nagy segítséget nyújtva e betegséget megelőző viselkedés kialakításához, valamint ahhoz, hogy a szakorvosok és pszichológusok minél hatékonyabban együttműködjenek az evészavarok kezelésében.

ELMÉLETI RÉSZ I.

Szakirodalmi előzmények

1.1.Az anorexia nervosa fogalmának kialakulása

Az anorexia név ( an-orexis), mely hiányzó vágyat, étvágyhiányt jelent, először az I.sz.-ban tűnt fel egy pszeudo - platóni levélben, mint a vágyak hiányának megjelölése. Alig később Galenus már a hiányzó étvágy elnevezésére használta. Az anorexia történetéhez hozzátartoznak az önéheztetés különböző formái, amelyek a mai AN kritériumnak nem tesznek eleget, de sok tekintetben nagy a hasonlóság közöttük. Az önéheztetés történetében három nagy szakaszt állapíthatunk meg (Vandereycken és mtsai. 1990). Kezdetben a vallásos magyarázatok uralkodtak: az éhező szentek főleg a XIII.sz.-tól váltak ismertté. A XV-XVI.sz.-ban a boszorkányság és az ördögi megszállottság vált az önéheztetés általános magyarázatává. A XIX.sz.-tól egyre előtérbe kerülő éhezőművészek számára a koplalás a jövedelemforrás lett, majd ezzel egy időben az orvosi magyarázat is megjelent , ma is ez a legfontosabb nézőpont.

1.2.A bulimia fogalmának kialakulása

A bulimia kifejezés a görög „ boüsz „ = ökör és a „ limosz „ = étvágy szóból ered.

Hippokratész az i. e. IV-V sz.- ban a „boülimosz” - t étvágyként különítette el a rendes étvágytól. Meg kell említeni az ókori rómaiak hedonisztikus[2] lakomáit, melyek gyakran a vomitóriumban végződtek. Ez esetben azonban a túlevés és az ezt követő önhánytatás lényegileg különbözik a bulimiások kényszerszerű titkolt tüneteitől. Utána az irodalomban még számos helyen jelennek meg leírások a boülimoszról. 1743-ban az angol Jemes leírta az igazi boulimost, ami túlevést és azt követő ájulást jelent, valamint a „kutyaétvágyat” (canninus appetitus), amely túlevést és hányást jelent.

Később néhány esetismertetés emlékezett meg a bulimiáról, majd a XX - ban a 30-as évektől és főleg német forrásban találhatunk olyan leírásokat, amelyek leginkább megközelítik a mai értelemben vett BN-t, amelyek általában az AN összefüggésben bukkantak fel ( Stunkard, 1993; Purry, 1995; Russel, 1997). A 30-as éveket követően a bulimiat az anorexia nervosa tüneteként említették leginkább. A bulimia nevosat, mint önálló kórformát legelőször Russell írta le 1979-ben. A DSM-III egy évvel később gyakorlatilag szentesítette az új nozológiai[3] egységet.

2. AZ EVÉSZAVARSPEKTRUM: DIAGNOSZTIKAI KRITÉRIUMOK ÉS

KONTINUUM HIPOTÉZIS

2.1. Az anorexia nervosa diagnosztikai kritériumai a DSM- IV (1994) szerint

A.    A korhoz és testmagassághoz viszonyított minimális testsúly tartásának visszautasítása, például súlyvesztés, mely a testsúlynak az elvártnál legalább 15% -kal alacsonyabb szinten való fenntartásához vezet; az elvárt súlynövekedés elmaradása a testi fejlődés időszaka alatt, ami az elvártnál legalább 15% - kal alacsonyabb testsúlyhoz vezet.

B.     Intenzív félelem a súlygyarapodástól vagy az elhízástól még soványság esetén is.

C.    A saját testsúly vagy alak észlelésének zavara, a testsúly vagy alak túlzott befolyása az önértékelésre, vagy a jelenlegi testsúly veszélyességének tagadása.

D.    Nőknél legalább három egymást követő menstruációs ciklus hiánya, ha az egyébként elvárható lenne (primaer vagy secundaer amenorrhoea).

Jelölendő a típus:

Restriktív típus: Az anorexia nervosa epizód alatt a személynek nincsenek ismétlőd falásrohamai és purgáló viselkedésformái (önhánytatás, hashajtók, diuretikumok használata, beöntés).

Purgáló (bulimiás) típus: az anorexia nervosas epizód alatt a személynek ismétlődő falásrohamai[4] vannak és purgálja magát.

2.2. A bulimia nervosa diagnosztikai kritériumai a DSM-IV (1994) szerint

A.        Visszatérő falási epizódok. A falási epizódra, mindkét alábbi pont jellemző:

Adott időtartam alatt olyan mennyiségű étel elfogyasztása, amely biztosan nagyobb, mint amennyit a legtöbb ember megenne hasonló időtartam alatt és hasonló körülmények között.

Az epizód alatt jellemző az étkezés feletti kontrollvesztés (pl. olyan érzés, hogy nem tudja abbahagyni az evést , vagy nem tudja kontrollálni, hogy mit és mennyit eszik).

B.         A súlygyarapodás megakadályozása érdekében ismétlődően alkalmazott kompenzáló viselkedésformák, mint önhánytatás, hashajtók és vízhajtók használata, beöntés vagy más módszerekkel való visszaélés, koplalás vagy túlzott testgyakorlás.

C.        Mind a falás, mind a kompenzáló viselkedésformák hetente legalább kétszer és legalább három hónapon át jelentkeznek.

D.        Az önértékelést túlzottan befolyásolja a test alakja és a súlya.

E.         A zavar nem kizárólag az anorexia nervosa epizódja alatt jelentkezik.

Jelölendő a típus:

Purgáló típus: A bulimia nervosa aktuális epizódja alatt a beteg rendszeresen foglakozik önhánytatással, hashajtók és vízhajtók használatával vagy beöntéssel.

Nem purgáló típus: A bulimia nervosa aktuális epizódja alatt a beteg nem foglakozik purgáló viselkedésformákkal ( önhánytatással, hashajtók és vízhajtók használatával, beöntéssel), hanem a kompenzáló viselkedés egyéb formáit (pl. koplalás vagy túlzott mértékű testgyakorlás) alkalmazza.

2.3. Az evészavarok kontinuum – hipotézise

Az evészavarok közötti rokonság a kontinuum – hipotézissel jól magyarázható. 1982-ben közölte Vandereycken dysorexia – dysponderosis modelljét, mely a különböző tápláltsági állapotok mentén ( az extrém soványságtól az extrém kövérségig) áttekinti a legfontosabb evészavar típusokat.

Az evészavarspektrumot, illetve a kontinuum hipotézist a következő szempontok alapján értelmezhetjük:

Statikus kontinuum: a különböző evészavar-kategóriák és altípusok leírása.

Dinamikus kontinuum: egyetlen betegnél a kórlefolyás során jelentkező időbeli változások leírása (a statikus kategóriák időbeli egymásutánja).

2.1. ábra: Az evészavarok kontinuuma Vandereycken (1982) szerint

Súlyosság szerinti kontinuum: A szubklinikai és klinikai formák átmenetei.

Komorbiditási spektrum: rokonságok, átmenetek egyéb pszichiátriai zavarok felé.

2.3.1. Statikus kontinuum

A Vandereycken modell szerint a következő alcsoportokat lehet elkülöníteni: az anorexia csoporton belül a diétázó-koplaló(restriktív) betegeket az önhánytató-hashajtózóktól(bulimiás altípus, purgálók, bulimarexiások). A normális testsúlyú BN-sok mellett a hyperorexia csoportjában az úgy nevezett „sovány-kövér” egyéneket találjuk: olyan lefogyott kövérek, akiknek az életét kitölti a súlykontrollálás, azaz pszichológiailag AN-s sajátosságokkal rendelkeznek(Bruch, 1973).

A kontinuum szélső kategóriáját a stabil extrém obesitás jelenti. Ha BN-ben szenvedő beteg túlsúlya átlag fölötti, akkor bulimiás adipositásról van szó (vagy kövér BN-ról), mely utóbbi rossz prognózisú formája a BN-nak (Túry és mtsai,1992).

Természetesen további alcsoportokat különíthetünk el változatos szempont alapján.

Az éjszakai falásrohamoktól szenvedőek külön altípust jelentenek. A BN-nak is van éjszaka jelentkező formája, amelyet mint tünetet a múlt század óta ismerünk bulimia nocturna néven(Rosenthal, 1877 ). Kategorizálási alap lehet az is, hogy melyik életszakaszban jelentkeznek ezek a zavarok (pubertás, időskor). Az időskori zavaroknak speciális sajátosságai vannak. Újabb lényeges szindróma az inverz AN, mely testépítő férfiakban jelentkezik. Elkülönítették az „édes” és „sós” BN-formát is a falásrohamok során preferált ételek alapján(Vindreu és Ginestet,1989).

2.3.2. Dinamikus kontinuum

A kialakulás szempontjából az AN-nak két típusát különítik el: a folyamat típusát, mely inkább intraperszonális és endogén, valamint a reaktív típusát, amely interperszonális és exogén.

A restriktív AN gyakorlatilag a legjobb prognózisú, gyakori a teljes gyógyulás. Az AN-sok egy része később BN- s vonásokat is mutat, ez rontja a prognózist. Az AN-s betegek másik része visszanyeri normális testsúlyát, de BN-ás marad, azaz tünetváltás következik be. Ez már rosszabb prognózissal bír. A bulimia nervosa sajátos jellemzője a testsúly nagy változékonysága. A BN legrosszabb kórjóslatú alcsoportja a multiszimptomatikus BN.

2.3.3. Súlyosság szerinti kontinuum

A diagnosztikai kritériumok egyik szerepe, hogy megvonják a határt a klinikai és szubklinikai súlyosságú zavarok között. A diétázó viselkedés és a falásrohamok igen gyakoriak, egyes szerzők szerint az egyetemista nők akár 60%-ában is előfordulhatnak (Connors és Johnson, 1987 ).

Lucas és mtsai.(1991) felmérése támpontot nyújthat a súlyosság fokozatait tekintve. 50 évre visszamenőleg elemezték az AN incidencia adatait, és az incidencia[5] növekedést főleg az enyhébb, szubklinikai formák megszaporodásának tudták be. Ebben a szociokulturális tényezőknek lehet nagyobb szerepük. A súlyos AN aránya nem sokat változott, ebben pedig inkább biológiai okok játszanak szerepet a szerzők szerint.

2.3.4. Komorbiditás spektrum

Az evészavarok egymásba való átmenet mellett lényeges szempont az is, hogy életük folyamán a betegek szenvednek-e más pszichiátria kórképben is. Halmi és mtsai. (1991 ) kutatásai alapján 62 AN-s és BN-s beteg között 84% volt az affektív zavarok élettartam prevalenciája, ezen belül 68% a major depresszióé, a dysthymiáé pedig 20%. Szorongásos zavarok a betegek 64%-ban fordultak elő életük folyamán, ezen belül pánikzavar 8%-ban, kényszerbetegség 26%-ban, szociális fóbia pedig 34%-ban volt detektálható.

A depresszió nagy aránya sok szerző szerint arra utal, hogy az evészavarok a depresszió spektrumába is tartoznak(Szabó és Túry, 1994). Klinikailag az AN-s és BN-s betegek extrém aggodalmaskodása az étellel, a testképpel, testsúllyal kapcsolatosan kényszerbetegségre, a kényszerbetegségek ismétlődő, ritualizált viselkedésére utal. Az evészavarok és a felsorolt betegségek valamelyikének a társulása a betegek egy –egy alcsoportját különítheti el, és ennek speciális terápiás konzekvenciái lehetnek.

3.AZ EVÉSZAVAROK TÜNETTANA

3.1. Az anorexia nervosa tünetei

Az anorexia nervosa önéheztetést és általában súlyhiányt jelent, mely általában serdülőkörban, ritkábban a pubertás előtt, illetve középkorú nőkben vagy férfiakban jelentkezik.

A különböző diagnosztikai kritériumrendszerek három fő pontban közösek:

intenzív aggódás a testsúllyal és az alakkal kapcsolatban.

karcsúsághajszoló viselkedés.

a fentiek testi következményei.

A súlyfóbia az elhízástól való félelmet jelenti súlyos soványság esetén is. A betegek fogyni akarnának vagy legalább is meg akarnák akadályozni súlynövekedésüket.

Az AN-s testképzavart, az jellemzi, hogy a beteg önpercepciója torzult, kövérnek tartják magukat. Mások alakját azonban jól meg tudják ítélni, a testképzavar csak a saját testre vonatkozik. A diagnosztikai kritériumok teljesítéshez a súlyhiánynak legalább 15%-osnak kell lennie. Az amenorrhoea bizonyos testsúlyhiány mellett szinte törvényszerűen jelentkezik.

Általános testi tünetek: alacsony testsúly, a vitális funkciók lelassulása, hypothermia, bradycardia, alacsony vérnyomás, száraz bőr, hajhullás. Mindezek ellenére gyakori a mozgásos hiperaktivitás és az intenzív testedzés. A betegek általában intelligensek, a középső-felső társadalmi osztályok tagjai. Az AN a fiatal lányok betegsége, általában 12-18 év között kezdődik a folyamat. Az anorexiás viselkedések nem egyformák, bár mindegyikük vagy az energia felvétel csökkentését vagy az energia leadás növelését célozza.

Étkezéskor az AN-s betegek apró darabokra vágják ételeiket, igen lassan esznek, erősen fűszereznek, bizarr ételsorrendet tartanak stb. Ezek a szokások konfliktusok forrásai a családban, és a betegeknek az ételekkel kapcsolatosan fokozódó szorongásánál fogva is a társaságban való evés kerüléséhez vezetnek. Mást és máskor esznek mint családtagjaik. A betegek sokat gondolkodnak ételeken és sokat foglakoznak ételkészítéssel is, bár általában nem esznek az általuk elkészített ételekből. Az AN betegek igen gyakori hiperaktivitása két formát ölthet.

Az első forma: a betegek egy része tudatosan edzi a testét, hogy kalóriákat égessen és csökkenjen a testsúlya.

A második forma a szinte állandó nyugtalanság, amely alvászavarral társul. Ez addig tarthat, amíg a testi állapot annyira le nem romlik, hogy tompultság és lassultság következik be.

Az evés korlátozásán túl a betegek egy csoportja önhánytatással, hashajtók, diuretikumok használatával, azaz „öntisztítás”-sal, purgáló viselkedésekkel próbál további súlyvesztést elérni. A komoly testi szövődmények rendszerint általában olyan, igen alacsony súlyú betegekre jellemzők, akiknél a purgáló viselkedések előtérben állnak.

Erre az alapvető zavarra más pszichológiai tünetek is rakódnak, amelyek általában az éhezés – annak okától független- következményei. Ilyen a depresszió, az ingerlékenység, a szociális visszahúzódás, a libidóvesztés, az étellel való túlzott foglakozás, a kényszeres ismétlések, a rituálék, a csökkent éberség és a romlott koncentráció. Ezek a tünetek többnyire elmúlnak a testsúly normalizálódáskor.

Az AN gyakran társul perfekcionizmussal, teljesítményorientáltsággal, introverzióval, rossz kortárs kapcsolatokkal, alacsony önértékeléssel. Visszahúzódik a tanulásra koncentrál, gyakran kényszeres intenzitással. Az érzelmek kerülése, nemritkán mazochisztikus hajlam, tevékenységaddikció, túlkontrolláltság jellemzi az AN betegeket. Néha fizikai vagy szexuális abusus, „patogén titok” áll a háttérben, s ez alacsony önértékelést és szégyenérzetet okoz. Az önéheztetés a szexuális fejlődés kontrollját jelenti a beteg számára. Így a lesoványodás az önmegvalósítás formájává válik, a beteg vézna testével azonosítja magát. Az evés nyílt vagy burkolt visszautasítása végeláthatatlan családi vita forrása lesz.

A betegség tagadása jellemző tünete az evészavaroknak. Vandereycken és Vanderlinden (1983) vizsgálata során az AN-sok, mintegy fele a tesztekben az egészségeseknek megfelelő válaszokat adta a nyilvánvaló zavar ellenére. A betegek nem akarnak változtatni, nem működnek együtt.

A kontroll kérdése az evészavarok központi problémája. Az AN-sok túlkontrolláltak, legyőzik magukat. Az AN-s túlkontrolláltság azonban paradox módon jelentkezik három területen is (Vandereycken és Hoek,1991).

Az egyik az, hogy a testsúly kényszeres ellenőrzése a beteg számára az élet valódi kérdéseinek a kontrollálását helyettesíti. Az AN lázadásnak is tekinthető: a túlságosan óvó családban az étel visszautasítása hatásos formája az apai autoritás és az anyai kontroll elleni tiltakozásnak. Az apai oldal a teljesítmény és a versengés hangsúlyozása, mely függetlenséget igényel, az anyai attitűd pedig az engedelmességet helyezi előtérbe, azaz dependenciát követel.

Az AN egy kísérlet arra, hogy az egyén elmeneküljön az ellentmondó elvárások elől. Ezek után a testi és lelki érés elutasítása és az önéheztetés arról győzi meg a szülőket, hogy betegségről van szó és gyermeknek orvosi kezelésre van szükség.

A kontroll paradoxonának második kifejeződése az AN-sok énképében mutatkozik meg. Az alacsony önbecsülés- melyet álcázhat a perfekcionista teljesítményorientáció- mellett az autonómia és az identitás keresése az önéheztetésben leli meg eszközét, s ez az önuralom jó érzését jelenti, a lélek győzelmét a test fölött. Az anorexiások hite, hogy kontrollálják testüket , valójában hamarosan megfordul: a testük uralkodik rajtuk.

A harmadik paradoxon az AN és a karcsúságideál közötti kapcsolatra vonatkozik. A beteg úgy véli fogyni kell, hogy vonzóbb legyen. A túlzott fogyás viszont szociálisan előnytelen véznaságot eredményez.

A soványság egyszerre a női szépség megerősítése és a szexualitás tagadása.

3.2.A bulimia nervosa tünetei

Alaptünetek a falásrohamok, melyekre a kontrollvesztés érzése jellemző, a testsúlycsökkentő manipulációk (önhánytatás, hashajtók és vízhajtók abususa, koplalás, testedzés), a testképzavar okozta állandó aggodalmaskodás a testsúly és az alak miatt, valamint a tünetek jelentkezésének gyakorisága(legalább heti két falásroham).

A BN minden tápláltsági állapotban megjelenhet. Közel van az AN purgáló altípusához, bár az enyhébb mértékű alultápláltság miatt nem olyan súlyos. Gyakran AN- val kezdődik, de ha nem így, a zavar akkor is az AN-hez lényegében hasonló evéskorlátozási kísérletek hátterében alakul ki.

A karcsúság mindenek fölötti fontossága által vezérelt evésmegszorítása a BN központi jellegzetessége. Minden BN-ás beteg kontrollálni próbálja testsúlyát és a magas energiatartalmú ételek elkerülésének a segítségével, legalább is a betegség elején. Állandóan étellel, kapcsolatos gondolatokkal foglalkoznak. A túlevések jelentkezése után hamar megtanulják a betegek a kompenzáló viselkedéseket, ilyen például a hányás. Sok beteg örül és megkönnyebbül, amikor felfedezi, hogy bármennyit ehet hízás nélkül. Az ujjakkal történő önhánytatás után könnyen elsajátítja a has izomzat összeszorításával provokált hányást.

Kezdetben a betegek titokban esznek, így a ciklusok akár éveken át, rejtve maradhatnak a családtagok előtt. Máskor a betegek nyilvánvaló jeleket hagynak, mintegy provokálva a zavar felfedezését.

A túlevések naponta többször is felléphetnek, rövid ideig tartanak, és akár 50 ezer kcal-nyi energiamennyiség bevitel is előfordul. A fogak belső felszínén a gyomorsav hatására durva zománchiány alakulhat ki, ezért a rejtett BN felismerésében a fogorvosok szerepe jelentős.

A BN-sok epizódjai gyakran tervezettek, ennivalót tárol a beteg, hogy megfelelő időben zavartalanul elfogyaszthassa. Ehhez alkalmas táplálékot választ ki, amelyeket könnyen lenyel és kihány. Ezek típusosan zsíros vagy szénhidrát dús ételek, amelyeket egyébként megtagad magától a beteg. Az étel mennyisége 30-szorosa is lehet egy szabályos étkezés során elfogyasztottnak, de a megemésztett mennyiség változó. A betegek értékelése is különböző, sokszor kisebb mennyiségű evést is falásrohamként élnek át. A szubjektív falásroham tehát más mint az objektív.

A betegek gyorsan esznek, perceken belül lenyomják magukban az ételt. A krónikus formákban viszont lassúbb lehet az evés, különösen, ha nem áll fenn a felfedezés veszélye. Más betegek órákon át, csipegetnek. A folyadékfogyasztás változó lehet, néha jelentős, ami a hányást könnyíti meg, szinte gyomormosásszerűen. Néhány beteg addig iszik igen sok vizet többszöri hányás után is, ameddig vízszerűen tisztává nem válik a hányadék.

A BN-s epizódokat különböző tényezők válthatják ki: feszültség, szorongás, unalom, alkohol- vagy drogfogyasztás, fáradság. Ritkán ismerik be a betegek, hogy az éhezés vezetett falásrohamhoz, jóllehet sokan már egy nap nem vettek magukhoz táplálékot.

Az éhséget étvágycsökkentőkkel vagy más stimulánsokkal próbálják mérsékelni. Elkerülik azokat a helyzeteket, amelyekben ételek csábításának vannak kitéve. Ez az elkerülő magatartás szociális izolációhoz vezet. A fokozott testi aktivitás a BN-ra is jellemző: a falásrohamokat sok esetben élénk testedzés követi. A hánytatók, hashajtók, diuretikumok használata is gyakori. A túlevés miatt megveti önmagát a beteg, de a kompenzáló viselkedések, valamint a hízás elmaradása megkönnyebbülést hoznak számára. A pszichés állapotra a szorongás és feszültség, a segélytelenség, a kudarc, a depresszió jellemző. Néhány beteg kórelőzményében szexuális vagy fizikai abusus szerepel. Az öngyilkossági gondolatok gyakoriak.

A pszichodinamikai jellegzetességek terén hangsúlyozzák ,hogy az éhség fölötti kontroll csökkenésének a következményéről van szó. Más zavar is előfordulhat az impulzuskontrollban falásrohamok mellett: szenvedélybetegségek, alkohol- és drogfogyasztás, kleptománia.

A BN-s tünetek gyakran a szenvedélybetegségek dinamikáját követik, erre utal az a tény is, hogy a betegek próbálnak ellenállni evési késztetéseiknek. Ez néha bizarr szélsőségességben nyilvánul meg, ilyen például az állkapocs dróttal rögzítése a szájnyitás megakadályozására.

A BN-t az AN-tól a következő jegyek különítik el leginkább:

3.1. táblázat. az anorexia és bulimia elkülönítő jegyei

3.3. Az evészavarok testi szövődményei

Az evészavarok esetenként irreverzibilis vagy halálos szövődményei eredetük szerint három csoportba oszthatók.

1. a koplalás vagy diétázás mennyiségi vagy minőségi éhezéshez, különböző hiánybetegségekhez vezet. Normális testsúly mellett vagy elhízottan is fennállhat az éhezés állapota.
2. A szövődmények egy része a falásrohammal kapcsolatos. A falásroham elsősorban a gastrointestinális rendszer felső részét károsítja, halálos kimenetel is lehetséges.
3. A testsúlycsökkentő viselkedések között a leggyakoribb az önhánytatás, majd a hashajtók, vízhajtók, fogyasztó hatású gyógyszerek alkalmazása, az intenzív testedzés. A testsúly csökkenésére szedett gyógyszerek önmagukban is toxikus hatásúak lehetnek.

Egyes szövődmények kialakulásában több, esetleg mindhárom tényező szerepet játszik (Szabó P., Túry F.,1994).

3.3. táblázat. Az evészavarok testi szövődményei

4. AZ EVÉSZAVAROK ETIOPATOGENÉZISE

A pszichodinamikus betegségek között az evészavarok paradigmatikus értékűek. Kóreredetükben a bio- pszicho-szociális, komplex megközelítés a 80-as évek eleje óta általánosan elfogadott. A monokauzális magyarázatok nem tudjak a kórképek sokszínű sajátosságait kielégítően értelmezni. Ezek az elméletek lineáris oksági modellen alapulnak, egyetlen hibás láncszemet tételeznek fel. A multidimenzionális betegségértelmezés a rendszerelméleten alapuló cirkuláris szabályozási modellekkel jellemezhető.

4.1. táblázat. Az evészavarokat magyarázó modellek meta analízise

5. Epidemiológiai vizsgálatok

A táplálkozás zavaraira vonatkozó epidemiológiai felméréseket túlnyomórészt Észak-Amerikában és Nyugat-Európában végezték. Ezek alapján feltételezték, hogy a fejlett ipari országokra jellemző kultúra-függő, kultúrához kötött kórképekről van szó. A szigorú diagnosztikai kritériumokat felhasználó, kétlépcsős vizsgálatok eredményei szerint fiatal nők körében az anorexia nervosa prevalenciája 0,5-1% körül van, a bulimia nervosa 1-3% körül (1, 2). Az elmúlt évtizedekben több vizsgálat született Kelet- és Közép-Európa egyes országaiban, melyek szerint az evészavarok ebben a régióban is elterjedtek. Kelet- és közép-európai epidemiológiai adatokat Magyarországról, Ausztriából, Csehszlovákiából, Lengyelországból, Németországból és Bulgáriából közöltek.

Magyarországon az első vizsgálat egyetemista populációban történt. A BN prevalenciája férfiak között 0,8%, nők között 1,3% volt, míg az Evési Attitűdök Tesztjében (a továbbiakban: EAT) küszöb feletti (> 29) pontszámot ért el a férfiak 1,5, a nők 3,6 %-a (3, 4). 1980-as évek végén végzett felmérés szerint középiskolás populációban nem találtak bulimiás esetet, a lányok között az anorexiás attitűd (EAT>29) prevalenciája 2,4% volt (4, 3).

Tölgyes és mtsai (5) középiskolás populációban 3%-os anorexiás beállítódást (EAT>29) találtak a lányoknál, de a diagnosztikai kritériumoknak megfelelő AN-t nem találtak. A DSM-IV szerinti BN prevalenciája 0,6% volt a BITE (Bulimia Investigatory Test) alapján. Szumska (6) fiatal (15-24 éves) nők nagy és reprezentatív mintáján (n = 3615) 0,03%-osnak találta az AN és 0,41 %-osnak a BN prevalenciáját, míg a szubklinikai AN prevalenciája 1,09% , a szubklinikai BN-é pedig 1,48% volt.

Krch és Drábková (7) Csehszlovákiából származó adatokat közölt. 981 fős diákpopulációban az AN prevalenciája 0,14%, a BN-é 5,7% volt a lányoknál (fiúknál nem találtak AN-t vagy BN-t).

Lengyelországban nem találtak a szigorú diagnosztikai kritériumoknak megfelelő anorexiást, illetve bulimiást, de a szubklinikai zavarok prevalenciája 2,34% volt (14-16 éves lányok körében) (8, 9, 10). Bulgáriában Boyadjieva és Steinhausen (11) vizsgálta az evészavarok előfordulását. A kicsiny mintában az AN prevalenciáját 0,94%-nak, az „atípusos” AN-ét 5,66%-nak találták.

Mindezek arról tanúskodnak, hogy az evészavarok gyakorisága ezekben az országokban is megközelíti, vagy eléri az Amerikából, illetve Angliából származó, meglehetősen magas prevalencia-értékeket. Ezekből viszont csak néhány felmérés foglalkozott a kultúrák közötti különbségekkel, kihangsúlyozva a szociokulturális hatások szerepét az evészavarok kialakulásában.

Fichter és mtsai (12) az NSZK-beli görög lányok között magasabbnak találták az AN arányát, mint a görögországiak között.

Az Egyesült Államokban a feketék között jóval ritkábbak az evészavarok, mint a fehérek között (13). Érdekes az is, hogy az ázsiai származású brit lányok között magasabb volt az evészavarok aránya, mint a „bennszülött” britek között, ezt a kultúraváltással kapcsolatos stresszel hozzák összefüggésbe (14).

A Londonban és Kairóban tanuló arab egyetemista nők között a kóros evési attitűdök aránya a londoni csoportban jóval nagyobb volt, megerősítve azt az elképzelést, hogy a kultúraváltozásnak nagy szerepe van az evészavarok kialakulásában (15). A szerzők felvetették az új kultúrához való alkalmazkodás eltúlzásának szerepét az evészavarok kialakulásában.

Raich és mtsai (16) spanyol és USA-beli fiatalok között találtak különbséget az evészavarok prevalenciájában, az utóbbiak javára.

Rathner és mtsai (17) átfogó kultúrköri felmérést készítettek három ország - Magyarország, Kelet-Németország és Ausztria - orvostanhallgatóival, és lényeges különbségeket találtak a három kulturális csoport között (18).

Romániában Túry és mtsai (19) végeztek epidemiológiai felmérést kolozsvári egyetemista populációban (553 fő). Klinikai súlyosságú evészavart nem találtak. A szubklinikai zavarok aránya viszonylag magas volt: szubklinikai AN nők között 2,5%, a férfiak között 0,6%, szubklinikai BN a nők között 3,8%, a férfiaknál 2,5% gyakorisággal fordult elő.

Kutatási rész I.

A vizsgálat módszertana

A vizsgálat célja

A kutatás célja, egy átfogó epidemiológiai vizsgálat végzése erdélyi középiskolások körében az evészavarok és addikciók (cigaretta, alkohol, kábítószer) prevalenciáját illetően.

A vizsgált minta

A vizsgálati célpopuláció a sepsiszentgyörgyi és maros megyei VII-XII osztályos diákok alapsokasága. A kutatást a célpopuláció reprezentatív mintáján végeztük el. A mintakeret kiválasztása során a 2005-2006-os tanév beiskolázási adatait használjuk fel. A mintát az iskolatípus, osztálytípus, évfolyam és nemzetiség szerint arányosan rétegzett lépcsőzetes mintavételi eljárással határoztuk meg. Az első lépcsőben az osztályokat azonosítottuk, a második lépcsőben pedig a mintavételi egységet, azaz a VII-XII. osztályban tanuló egyes diákokat. Az egyes iskolán belül a diákokat úgy választottuk meg, hogy a minta évfolyam és nemzetiség szerint reprezentatív legyen a diákok alapsokasága szempontjából.

Adatgyűjtés

A mintában szereplő iskolák igazgatóit személyesen megkerestük, ismertettük a kutatás célját és a kutatás eredményei hasznosíthatóságának a módozatait. Ezt követően az iskolában működő iskolapszichológussal vagy az osztályfőnökök segítségével azonosítottuk a mintába bekerült tanulókat, és megbeszéltük a kérdezés lebonyolításának pontos időpontját és helyét. Majd a megbeszélt időpontban és helyen megtörtént a kérdőívek diákok általi kitöltése. Néhány iskola kivételével egyszeri alkalommal sikerült valamennyi kérdőívet felvenni.

Az adatgyűjtés önkitöltős kérdőíves módszerrel történik. A kérdőívet az adott iskolában, VII-XII. évfolyamon tanuló, a mintába kiválasztott diákokat összegyűjtve egyszerre, egyazon időpontban vettük fel. Az adatfelvételt előzetesen felkészített iskolapszichológusok végezték. Egy kérdőív kitöltése – előzetes tesztelésre alapozva – 50-60 percet vett igénybe. A munka végeztével a diákok a kitöltött kérdőívet egy lezárt urnába helyezték el, amelyet a kérdőbiztosok felbontatlanul adtak át a vizsgálatvezetőnek.

Vizsgált változók és alkalmazott vizsgálati eszközök

Szociodemográfiai változók

A nemzetközi kutatások eredményei azt mutatják, hogy a nem és az életkor az egészséggel kapcsolatos magatartás jelentős befolyásoló tényezői (Pikó, 1998). A vizsgálatokban kimutatást nyert, hogy mind a kockázati-, mind az egészségmagatartás teljességgel csak társadalmi kontextusba ágyazottan értelmezhetőek. A közép felső és felső társadalmi osztályba tartozók számára egyes egészséggel kapcsolatos szolgáltatások hozzáférhetőbbek szemben az alsó, vagy közép-alsó rétegbeliekkel. A jövedelem behatárolja az életteret, az esélyegyenlőséget. Az iskolázottság a tágabb értelemben vett alapműveltségen keresztül befolyásolja az egyén értékhierarchiáját, s ezen keresztül továbbá a magatartási döntéseit. Az ismeretek szintje, az egészségügyi tájékozottság, az egészségtudatos magatartás fontos meghatározója. A nélkülözésből fakadó stressz csökkenti az egyén fizikai és lelki ellenálló képességét, kikezdi önbizalmát, önértékelését, s így közvetve kockázati tényezőnek számít a betegségek kialakulásában.

A társadalmi-gazdasági helyzet leggyakoribb mutatói: az iskolázottság, a jövedelem, a foglalkozás, a lakásviszonyok, a szubjektív társadalmi-gazdasági réteghelyzet. Vizsgálatunkba ezek közül a szülők iskolázottságát, alkalmazási minőségét és a család serdülő által szubjektíven megítélt társadalmi-gazdasági réteghelyzetet vettük be. Az előbbi kettő bevett szociodemográfiai változó, az utóbbi azonban kevésbé. Az egyes társadalmi osztályokba történő önbesorolás, vagyis a szubjektív réteghelyzet azt tükrözi, hogy az egyén hogyan éli meg az adott társadalmi rétegződésben elfoglalt helyét. Ennek a mutatónak az alkalmazását az is indokolja, hogy a társadalmi-gazdasági helyzetből adódó feszültségek megélését lényegesen befolyásolja az, ahogyan saját helyzetünket, lehetőségeinket értékeljük. Goodman és mtsai (1997) és Pikó (2002a) is kimutatták, hogy az önbesoroláson alapuló társadalmi réteghelyzet a leginkább felelős az egészségi állapotbeli társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásáért, és hatása már serdülőkorban igazolható.

Az iskolai végzettséget általános iskola, szakiskola, érettségi, főiskola/egyetem válaszkategóriák mentén mértük. A szülők alkalmazási minőségének a megítélésében a segédmunkás, szakmunkás, érettségivel alkalmazott szellemi munkás, főiskolai végzettségű szellemi munkás, önálló vállalkozó, munkanélküli, nyugdíjas, háztartásbeli vélaszlehetőségeket tartottuk szem előtt. A társadalmi-gazdasági réteghelyzet szubjektív megítélésére az alső osztály, alsó középosztály, középosztály, felső középosztály és felső osztály válaszkategóriák szolgáltak.

Egészségrizikó és -preventív magatartások

Egészségrizikó magatartások

A szerfogyasztás az egészségi állapotot közvetlenül befolyásoló kockázati tényező. Habár a serdülőkori szerhasználat főként a szerekkel történő ismerkedést és a szerek „experimentális” kipróbálását érinti, 16 éves életkortól már találkozhatunk rendszeres szerfogyasztással vagyis szerfüggőséggel is. Egy 2003-ban végzett vizsgálatunk (Brassai és mtsai, 2003) azt bizonyította, hogy a 16 éves életkor fordulópontot jelent a dohányzás, és a szeszesital fogyasztás gyakoriságában, és mértékében. Kovács, 2001-ben, ill. Elekes és Paksi 2002-ben ugyanezt találták kolozsvári és magyarországi mintán. Említett vizsgálatunk (Brassai és mtsai. i.m.) a középiskolások körében, nem várt mértékű altató és nyugtató használatát mutatta ki, ami egyfelől a pszichoszomatikus zavarok fokozott jelenlétére utal a vizsgált korosztályban, másfelől pedig a koffein ill. dopping szerek fogyasztásával egyetemben szélesíti a serdülőkori szerhasználó viselkedésrepertoárt.

A szerfogyasztás mérése a dohányzás, a szeszesital fogyasztás, az orvosi előírás hiányában történő nyugtató/altató, a dopping szerek és az illegális drogok használatának gyakoriságára összpontosult. Brener és mtsai (2003) a serdülőkori rizikómagatartás önbeszámoláson alapuló vizsgálatának a validitásával kapcsolatban kiemelik a vizsgált időszak fontosságát. Tekintve, hogy a serdülőkori szerfogyasztók két legnépesebb tábora a rendszeres és az alkalmi szerfogyasztók, az említett szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy az alkalmi szerfogyasztók esetében, a szerfogyasztás erőteljesen szociális helyzetekhez, hangulati tényezőkhöz kötött, és egyáltalán nem jellemezhető semmiféle koherenciával. Ebből adódik, hogy a szerfogyasztás gyakoriságának a vizsgálatából nyert adatok torzítottak , amennyiben a gyakoriság felmérése túl rövid időszakra terjed ki (hetek). Hasonlóképpen torzított a túl hosszú időperiódusra (pl. egy év) vonatkozó adatgyűjtés, hiszen a serdülők képtelenek pontosan visszaemlékezni, hogy egy év távlatában hány alkalommal, hány szál cigarettát szívtak el. Ehhez igazodva a szerfogyasztás gyakoriságának a vizsgálatát, a gyógyszer és dopping szerek használatának az elterjedségét tekintve három havi prevalenciát, a dohányzás, szeszesitalfogyasztás és illegális szerhasználat esetében havi prevalenciát vizsgáltunk a következő válaszadási lehetőségekkel:

– a dohányzásra vonatkozóan: „egyszer sem”, „néhányszor”, 1-5 szálat naponta”, „6-10 szálat naponta”, „11-20 szálat naponta, „20-nál több szálat naponta”

– a szeszesitalfogyasztásra vonatkozóan: „egyszer sem”, „1-2 alkalommal”, „3-9 alkalommal”, „10-19 alkalommal”, „20-39 alkalommal”, „több mint 40 alkalommal”

– nyugtatókra, altatókra vonatkozóan: „egyáltalán nem”, „a három hónap alatt mindössze 1-2 alkalommal”, „havonta pár alkalommal”, „hetente több alkalommal is”, „napi gyakorisággal”

– doppingszerekre vonatkozóan: „egyáltalán nem”, „havonta”, „hetente”, „napi gyakorisággal”

– illegális drogokra vonatkozóan: „egyáltalán nem”, „ 1-2 alkalommal”, „3-9 alkalommal”, „10-19 alkalommal”, „20-39 alkalommal, több mint 40 alkalommal

A fiatalkorúak szexuális viselkedése az elmúlt évtízedben nemzetközi és hazai viszonylatban is nagy változásokon ment keresztül. A szexuális élet elkezdésének időpontja előbre hozódott de ezzel együtt nőtt a hozzáférhetőség a szexuális együttlét biztonságát jelentő fogamzásgátló módszerekhez. A szexuális aktivitás a serdülők pszichoszociális beilleszkedésének fontos eleme (Paul, 2000). Ezzel együtt a szexuális egészség a serdülők pszichoszociális jól-létének szerves részét képezi (Chilman, 1990; Moore & Leung, 2002). A serdülőkori szexuális aktivitás olyan magatartásforma tehát, amely egyrészt a személyiségfejlődést előmozdító, másrészt azonban kiemelt kockázati tényező (Morris, 1993). Abból kifolyólag válik azzá, hogy a társadalom szintjén megengedett ugyan, de nyíltan nem elfogadott, az egyén szintjén pedig, megkívánt, de ugyanakkor még nem kiformálódott viselkedésforma. Ebben rejtőznek veszélyforrásai, a nem védett szexuális együttlét nem kívánt következményei: a nem kívánt terhesség és ennek leggyakoribb kimenetele ebben az életkorban az abortusz, ill. a nemi úton terjedő betegségek gyakori partnerváltással is csak egyre növekedő esélye. A szexuális aktivitás vizsgálatában az együttlétek gyakoriságára ill. a védekezés gyakoriságára összpontosítottunk az elmúlt 3 havi időintervalumban. Az együttlétek gyakorisági fokozatai a következők voltak: „még soha nem volt szexuális kapcsolatok”, „egyáltalán nem az elmúlt három hónapban”, „1-2 alkalommal”, havonta több alkalommal”, minden héten”. A védekezés gyakoriságának a meghatározására pedig a következő válaszlehetőségek szolgáltak: „nem védekeztünk”, „csak néhány alkalommal”, az esetek kb. felénél igen”, „a legtöbbször védekeztünk”, minden alkalommal védekeztünk”.

3.Preventív egészségmagatartások

A rendszeres testmozgásra jellemző, hogy prevenciós hatása rendkívül sokrétű. A rendszeres testmozgásnak jelentős élettani-funkcionális (koleszterin anyagcsere, gátolja a trombusok kialakulását, csökkenti a nyugalmi vérnyomást, megelőzi az elhízást) és pszichoszociális (növeli az endorfin szintet, növeli az önbizalmat, a jó közérzetet) hatása van (Pikó, 2002) A vizsgálatok kimutatták, hogy a rendszeres testmozgás egy fokozott egészségtudatossággal jár együtt (Lamb 1990).

Az Angol Egészségnevelési Hatóság a felnőtt lakóságra vonatkozóan, rendszeresen végzett fizikai aktivitásnak hetente legalább két alkalommal, legkevesebb fél órán át végzett testmozgást tekint. Aszmann (2003) a serdülőkorúakra vonatkozóan legalább napi egy órás intenzív mozgást tart kívánatosnak. Ez biztosítja ugyanis a vázizom, a légző- és keringési rendszer megfelelő erőnlétét, a fizikai fittséget (jó erőnlétet).

A rendszeres testmozgás vizsgálata arra terjed ki, hogy a tanuló az elmúlt hónapban hány nap végeztek legalább 30 percig tartó kiadós mozgást (rendszerint sportolás során). A fizikai aktivitás gyakoriságának a megjelölését a következő válaszfokozatok tették lehetővé: „egyszer sem”, „párszor”, „havonta 2-3-szor”, „hetente 1-2-szer”, „hetente három vagy több alkalommal”.

A táplálkozás és az egészségi állapot szorosan összefüggenek egymással. Széles körben ismert, hogy gyermek- és serdülőkorban a megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékfogyasztás nemcsak az egészség megőrzése szempontjából fontos, hanem elengedhetetlenül szükséges az optimális növekedéshez, éréshez és szellemi fejlődéshez. Ugyanakkor, a helyes táplálkozás és bizonyos betegségek (szív- és érrendszeri megbetegedések, csontritkulás, egyes daganatos megbetegedések) kialakulásának a megelőzése között pozitív kapcsolat mutatható ki (Aszmann, 2003).

A táplálkozás, ill. a táplálkozási szokások életciklusonként változnak. A legkiegyensúlyozottabbnak a csecsemőkorban és kisgyermekkorban valamint idős korban tekinthető. Serdülőkorban a viselkedést expanzivítása mellett nagy mértékben uralják a kisgyermekkorban megszilárdult szokások. A serdülőkori viselkedés azonban még eléggé rugalmas mind a családi, mind pedig a kortárscsoport felöli befolyásra. Conner és mtsai (2002) serdülőkorúak egészséges táplálkozási magatartására a családi táplálkozási szokások mellett erőteljes befolyásoló tényezőnek találták a táplálkozással kapcsolatos tudatosságot. Pikó (2003a) ezt a fajta tudatosságot a jövőorientáltsághoz köti, Schwarzer és Renner (2000) pedig a kompetens viselkedéshez. A vizsgálatok azt mutatják, hogy mind a jövőorientáltság, mint a kompetens viselkedés a táplálkozásra való odafigyelés és a táplálkozáskontroll befolyásoló tényezői.

A táplálkozási szokások vizsgálata az étkezési mintázatra és a táplálkozás minőségi jellemzőinek (a különböző egészséges és egészségre káros élelmiszerek fogyasztásának gyakorisága) a mérésére terjedt ki a következő kérdések segítségével: „Az elmúlt 3 hónapban, tanítási napokon, milyen gyakran: reggeliztél, ebédeltél, vacsoráztál?”, ill. „Az elmúlt 3 hónapban, hétvégén, milyen gyakran: reggeliztél, ebédeltél, vacsoráztál?”. A főétkezések gyakoriságának a mérésére szolgáló válaszlehetőségek mindkét kérdés esetében: „egyszer sem”, hetente 1-2 alkalommal”, „hetente 3-5 alkalommal”, „naponta” voltak.

A táplálkozás minőségének jellemzőit a következő kérdés segítségével vizsgáltuk: „Az elmúlt 3 hónapban milyen gyakran fogyasztottál (gyümölcsöket; friss zöldséget; frissen sajtolt gyümölcs vagy zöldség levet; kereskedelemben kapható rostos gyümölcslevet; barna kenyeret; műzlit; édes tejet; joghurtot; kefirt vagy vert tejet; tömör sajtot; tojást; felvágottat; húskonzervet; olajban/zsírban sült húst; csipszet; gyórsétkezdéből szalmakrumplit; fasírt jellegű készítményeket; csokoládét; cukorkát; nápolyit; száraz és krémes/habos süteményt; szénsavas üdítőt)?” A vizsgált táplálékok két osztályba csoportosíthatók: egészséges és egészségkáros táplálékfélékre. Egészséges táplálékfélék közé soroljuk a nyers gyümölcsöket, zöldségeket valamint a frissen sajtolt nyers gyümölcs/zöldség leveket mint fontos rost- és vitaminforrásokat; az édes és savanyú tejtermékeket, a tömör sajtot és tojást, mint fontos kálciumforrásokat; a barna kenyeret és a gabonaféléket, mint jelentős fehérjeforrásokat. Egészségkáros táplálékfélének a felvágottak, a húskonzervek, az olajban/zsírban sűlt húsokat, a gyórsétkezdében készült szalmakrumplit és húskészítményeket mint káros adalékanyagokat és/vagy helytelenül elkészített zsírgazdag fehérjeforrásokat; a csipszeket, a csokoládét, a cukorkát, a nápolyit, a száraz és krémes/habos süteményeket, a szénsavas üdítőket mint szénhidrátban és zsíradékban gazdag, de vitaminokban, ásványi anyagokban és rostokban szegény élelmiszereket. A különféle táplálékfélék fogyasztási gyakoriságának a felbecsülésére „naponta több alkalommal is”, naponta legalább egy alkalommal”, „hetente 3-5 alkalommal”, „hetente 1-2 alkalommal”, havonta pár alkalommal”, „egyszer sem” válaszlehetőségek szolgáltak.

A 40 tételes Evési Attitűdök Tesztje (Eating Attitudes Test, Garner és Garfinkel, 1979)

Azon kóros evési attitűdök kimutatásra alkalmas, amelyek az anorexia vagy bulimia veszélyét hordozzák magukban.

Az Evészavartünetek Súlyossági Skálája (Eating Behaviour Severity Scale-EBSS; Yager és mtsai, 1987)

Egyszerű tünetleltár, az AN és BN tüneteinek értékelésére szolgáló önpontozó kérdőív. A falásrohamok, illetve a súlycsökkentő viselkedések gyakoriságát méri.

A kérdőívek alapján a DSM-IV rendszerét figyelembe véve az AN, illetve BN szimulált diagnózisait a következő kritériumokkal határoztuk meg:

Anorexia nervosa

BMI<17.5 kg/m²

Minimum három hónapig tartó amenorrhoea

EAT összpontszám > 29 pont

Bulimia nervosa

Falásroham legalább hetente kétszer (az EBSS alapján)

Súlycsökkentő viselkedés legalább hetente egyszer (az EBSS alapján)

EAT összpontszám > 29 pont

Szubklinikai anorexia nervosa

BMI < 19 kg/m²

● Rendszertelen menstruáció

● EAT összpontszám >29 pont.

Szubklinikai bulimia nervosa

● Falásroham legalább hetente egyszer (az EBSS alapján)

● Súlycsökkentő viselkedés legalább havonta kétszer (az EBSS alapján)

● EAT összpontszám >29 pont

Adatelemzés

A statisztikai elemzés az SPSS for Windows 13.0 programcsomag segítségével történt.

Eredmények

A minta leírása, szocio-demográfiai jellemzők

A végleges mintába összesen 1326 VII–XII. osztályos tanuló került be, közülük 641 (49,3%) fiú és 658 (50,6%) lány. A megkérdezettek 71,6%-a 14–17 év közötti fiatal, a fiúk átlagéletkora 15,98 év, a lányoké 15,76. A diákok 84,5%-a elméleti iskolában, 15,5%-a szakiskolában tanul, 68,3%-a magyar, 37,1%-a román nyelven. Az iskolák szerinti összetételt tekintve az alapsokaságon és a mintán belüli megoszlás maximum 1,1%-kal tér el. A lányok 55,5%-a elméleti líceumokban tanul, a fiúk 50,1%-a szakiskolában. A minta 79,9%-a mindkét szülőével, 10,4%-uk egyszülős és 6,1%-a újraalakult családban el. A szülők végzettségét tekintve az apák közel 2/3-a (63,7%) rendelkezik legalább érettségivel (14,5%-uk posztlíceumot, főiskolát vagy egyetemet végzett). Az érettségizett anyák aránya 65,9%, a posztlíceumot, főiskolát vagy egyetemet végzetteké 14%. A legtöbb szülő szakmunkás (apa 38%, anya 25,4%). Ezt követően az apák esetében a vállalkozó (9,2%), az anyák esetében pedig az érettségivel alkalmazott foglalkoztatás a leggyakoribb (lásd 2 táblázat). Társadalmi-gazdasági helyzetüket megítélve a megkérdezettek 3,1%-a alső, 12,5%-a alsó közép, 69,1%-a közép, 12,4%-a felső közép és 2,7%-a felső osztályba sorolja családját.

1. táblázat. A vizsgált populáció antropometriai adatai

Kiemelhető, hogy a férfiak átlagban 3 kilógrammal szeretnének súlyosabbak lenni jelenlegi testsúlyukhoz képest, míg a nők 2 kilógrammal könnyebbek szeretnének lenni jelenlegi testsúlyukhoz képest. A magasság, testsúly és kívánt testsúly szignifikánsan magasabb a román fiúknál, mint a magyaroknál, a kétmintás T - próba alapján.

A román lányok átlagban többet szeretnének fogyni, mint a magyarok. A különbség szignifikáns a T - próba alapján.

A serdülők egészségrizikó és -preventív magatartása

Dohányzás

A megkérdezettek 53,5%-a válaszolta azt, hogy élete során és 37,4%-a, hogy az elmúlt hónapban is dohányzott. Alkalomszerűen (csak néha egyet) 17,7%-uk, rendszeresen pedig 19,8%-uk. A rendszeres dohányzók leggyakrabban (8,2%) naponta 1-5 szál cigarettát szívnak el, de naponta 6-10 szál cigarettát szív el a minta 5,8%-a, naponta 11-20 szálat a minta 2,8%-a illetve naponta 20 szálnál is többet a minta 3,1%-a..

Az elmúlt hónapban a dohányzás nemek szerinti megoszlását az 1 ábra szemlélteti.

1 ábra: A dohányzás havi gyakorisága nemek szerint

Mefigyelhető, hogy a kisebb mennyiségű dohányzás a lányoknál, a nagyobb mennyiségű dohányzás pedig a fiúknál gyakoribb. A nemek közötti különbségek chi-négyzet próbával szignifikánsnak bizonyulnak (Chi(1)=6,391, p<0,02).

Az életkort tekintve az elmúlt hónapban dohányzással a 13 évesek 5,2%-a kísérletezett (elszívott néha egy szál cigarettát), 15 éves korban pedig a megkérdezettek 10,9% dohányzott napi rendszerességgel (2. ábra).

2. ábra: A havi dohányzás gyakorisága az életkor függvényében

A 16 és 17 éves életkor jelentős változásokat jelent a dohányzás gyakoriságában: a napi rendszerességgel dohányzók aránya 16 éves korban a 15 éves számarányhoz viszonyítva kétszeressére emelkedik (19,7%), majd 17 éves korban eléri a 15 éves számarány háromszorossát (39,4%). A serdülők napi rendszerességgel tehát 17 éves korukban dohányzanak a legnagyobb arányban. A fogyasztás gyakoriságában az életkor szerint eltérések chi-ngyzet próbával szignifikánsnak mutatkoznak (Chi(16)=123,397, p<0,001).

Alkoholfogyasztás

Élete során a megkérdezettek 77,8%-a, az elmúlt hónapban pedig 64,8%-a fogyasztott szeszesitalt. Az elmúlt hónapban szeszesitalt fogyasztók 45,5%-a 1-2 alkalommal, 13,9%a 3-9 alkalommal, 3,6%-a 10-19 alkalommal, 0,2% a 20-39 alkalommal és 1,4%-a több mint 40 alkalommal fogyasztott szeszesitalt.

Az elmúlt havi szeszesitalfogyasztás gyakoriságának nemek szerinti megoszlását az 3. ábra szemlélteti.

3. ábra: A szeszesitalfogyasztás havi gyakorisága nemek szerint

A tartózkodás a fogyasztástól, illetve a legkisebb gyakoriságú fogyasztás a lányokra, a nagyobb gyakoriságú fogyasztás pedig a fiúkra jellemzőbb. A nemek közötti különbségek chi-négyzet próbával szignifikánsnak bizonyulnak (Chi(6)=109,709, p<0,001).

Életkor szerinti bontásban (4 ábra) az alkalmi fogyasztás 14 éves életkortól emelkedik 10% fölé (14,3%), azonban 16 éves korban eléri az előző évi gyakoriság kétszeressét (22,9%). A heti gyakoriságú fogyasztás 15 éves életkorban 12,6%, 16 éves korban azonban ennek az értéknek kétszeresse (23,%). Maximunát (31%) 17 éves korban éri el. Az életkor szerinti gyakoriságok közötti eltérés chi-négyzet próbával szignifikáns (Chi(16)=81,875, p<0,001). A 16. életév a szeszesitalfogyaztás szempontjából is kiemelendő életkor. Ugyanis ebben az életkorban az absztinensek, az alkalmi és a rendszeres fogyasztók aránya megközelítőleg egyenlő.

4. ábra: A szeszesitalfogyasztás gyaorisága az életkor függvényében

Nagyivás

Az elmúlt hónapban a megkérdezettek 36,1%-a fogyasztott egyszerre nagyobb mennyiségű (több pohár) alkoholt. 19,8%-uk egy, 8,5%-uk két, 5,4%-uk 3-5, 0,9%-uk 6-9, 1,4%-uk pedig 10-nél több alkalommal.

A nemek szerinti különbségeket a 5. ábra szemlélteti.

4. ábra: A nagyivás havi gyakorisága nemek szerint

Amint az ábrán megfigyelhető, minden gyakorisági kategóriában a fiúk képviselnek nagyobb arányban. A nemek közötti különbségek chi-négyzet próbával szignifikánsnak bizonyulnak (Chi(5)=99,023, p<0,001).

Az életkor szempontjából a nagyivás gyakoriságában jelentős különbségek adódnak (Chi(16)=43,766, p<0,001). Alkalmilag egyszerre több pohár szeszesital elfogyasztása 14 éves életkorban 10,8%, azonban 16 éves életkorban ennek több mint kétszeresse (26,6%). A rendszeresen nagyivók számaránya 15 évesen 11%, 17 évesen 37,3%. Az absztinensek számaránya is 17 éves életkorban éri el maximumát (23%).

6. ábra: A nagyivás gyakorisága az életkor függvényében

Gyógy- és doppingszer használat

A megkérdezettek 6,2%-a állaította, hogy az elmúlt 3 hónapban fogyasztott altatót/nyugtatót orvosi előírás nélkül. Legnagyobb arányban (3,9%) a három hónap alatt mindössze 1-2 alkalommal. 1,8%-uk pedig havonta pár alkalommal. A mintában a dopping szerek fogyasztásának három havi prevalenciája 7,4%. A legtöbben (4,5%) havi gyakorisággal fogyasztottak dopping szereket, de a fogyasztók 2,1%-a hetente is fogyasztotta ezeket a szereket. A nemek között statisztikailag értékelhető különbségek mutatkoznak: míg a nyugtató/altató fogyasztása a lányokra (Chi(4)=17,142, p<0,02), a dopping szerek fogyasztása a fiúkra (Chi(3)=8,098, p<0,05) jellemzőbb.

Illegális drogfogyasztás

A mintában a drogfogyasztás életprevalenciája 4,7%, havi prevalenciája pedig 3,2%. Az elmúlt hónapban is fogyasztók legnagyobb arányban (1,5%) 1-2 alkalommal fogyasztottak. Az elmúlt hónapban alkalmilag a fiúk 3,2%-a (11 fő) és a lányok 1,2%-a (4 fő), rendszeresen pedig a fiúk 3,4%-a (12 fő) és a lányok 1,2% (4 fő) fogyasztott illegális drogokat.

Szexuális aktivitás

A megkérdezettek 61,4%-a állította azt, hogy még soha nem volt szexuális kapcsolata. 38,4%-uk állította, hogy volt már szexuális kapcsolata, 25,9%-nak az elmúlt három hónap során is. Az elmúlt három hónapban szexuálisan aktív alanyok 13,4%-nak 1-2 alkalommal, 6,1%-nak havonta több alkalommal, 6,4%-nak minden héten volt szexuális kapcsolata.

A nemek szerinti különbségeket a 7. ábra szemlélteti.

7. ábra: A szexuális aktivitás három havi gyakorisága nemek szerint

A lányok nagyobb arányban (70,4%/50,6%) képviseltetik magukat azok között, akiknek még soha nem volt szexuális kapcsolatuk, viszont azokat, akiknek volt már szexuális kapcsolatuk, de nem az elmúlt három hónapban nagyobb arányban (19%/6,3%) képviselik a fiúk. Az elmúlt három hónapban szexuálisan aktív alanyok 1-2, ill. havi gyakorisággal a fiúk, heti gyakorisággal pedig a lányok köréből kerülnek ki. A nemek közötti különbségek chi-négyzet próbával szignifikánsnak bizonyulnak (Chi(4)=70,303, p<0,001).

Az alkalmi (ez elmúlt három hónapban 1-2 alkalommal) szexuális aktivitás 15 éves életkorban 7,9%, 16 éves életkorban 18,5%, 18 éves életkorban pedig 29,8%. Az alkalmi szexuális aktivitás leggyakoribb (37,1%) 17 éves életkorban (8. ábra). A rendszeres szexuális aktivitás (havonta több alkalommal vagy minden héten) 16 éves életkorban 16,7%, 17 éves életkorban ennek kétszerese (31,3%), 18 éves életkorban pedig eléri a 40,3%-ot. Az adatokból kitűnik, hogy amíg az alkalmi szexuális aktivitás 17, addig a rendszeres szexuális aktivitás 18 évesen a legyakoribb. A szexuális aktivitás gyakoriságának életkorok szerinti eltérése statisztikailag szignifikáns (Chi(16)=187,327, p<0,001).

8. ábra: A szexuális aktivitás gyakorisága az életkor függvényében

Biztonságos szexuális együttlét

A szexuálisan aktív serdülők 43,4%-a a szexuális együttlét során nem használt semmiféle fogamzásgátló módszert, 25%-uk pedig minden egyes alkalommal védekezett. 9,7%-uk csak néhány alkalommal, 7,6%-uk pedig az esetek többségében használt valamilyen fogamzásgátló módszer.

9. ábra: A védekezés gyakorisága nemek szerint

A 9. ábrát megvizsgálva megfigyelhető, hogy a fiúk a biztonságos szexuális együttlét terén jobban állnak a lányoknál. Kisebb arányban képviseltetik magukat nem védekezők körében, és ugyanakkor a lányoknál nagyobb arányban védekeztek néhány (12%/9%), a legtöbb (10,9%/5,4%) illetve minden alkalommal (29,8%/25,8%). A nemek közötti eltérés a védekezés gyakoriságában szignifikáns (Chi(4)=170,377, p<0,002).

Az 2. táblázat a védekezés gyakoriságát életkor szerinti bontásban mutatja be. 16 és 17 éves életkorokban a védekezés rendszeressége szempontjából az alkalmi szexuális aktivitás védettebbnek mutatkozik, mint a rendszeres szexuális aktivitás (Chi(8)=73,584, p<0,001; Chi(8)=56,653, p<0,001). Az alkalmi szexuális együttlét során a 16-17 évesek kétszer nagyobb számarányban védekeztek minden egyes alkalommal, mint a rendszeres szexuális együttlét során. Ugyanakkor azok, akik egyetlen alkalommal sem védekeztek a szexuális együttlét során, 17 éves rendszeres szexuális életet élők valók.

2. Táblázat: A szexuális aktivitás és a védekezés gyakoriságának összefüggése

az életkor szempontjából

A védekezés gyakorisága szempontjából a 18 éves életkor tekinthető a legbiztonságosabbnak. Ennem az életkorban a minden alkalommal védekezők számaránya kétszeresse a soha nem védekezőkének. Megjegyezendő azonban az, hogy a szexuális aktivitás biztonsága szempontjából ebben az életkorban az alkalmi szexuális együttlétek védettebbnek mutatkoznak a rendszeres szexuális aktivitásnál (Chi(8)=60,883, p<0,001).

Fizikai aktivitás

A megkérdezettek 11,9%-a az elmúlt három hónapban egyáltalán nem vett részt legalább fél óráig tartó fizikai aktivitásban. 28,9%-uk párszor, 9,1%-uk havonta, 49%-uk pedig heti gyakorisággal (25,7%-uk heti 1-2 alkalommal, 23,3%-uk heti 3 vagy több alkalommal) sportolt. A fizikai aktivitás három havi prevalenciája a teljes mintában 88,1%.

A nemek szerinti megoszlást tekintve megállapítható, hogy heti gyakorisággal a fiúk, alkalmi vagy havi gyakorisággal pedig a lányok végeznek nagyobb arányban fizikai aktivitást, s ugyancsak ők találhatók nagyobb arányban az elmúlt három hónapban fizikai aktivitást egyáltalán nem végzők körében is. A nemek szerinti különbségek statisztikailag szignifikánsak (Chi(4)=120,670, p<0,001).

10. ábra A fizikai aktivitás három havi gyakorisága a nemek szerint

Az életkor szempontjából az alkalmi fizikai aktivitás a 14-16 éves korosztályban (25,1%), havonta a legnagyobb gyakorisággal a 18 évesek (27,3%), hetente pedig a 17 évesek végeznek fizikai aktivitást (28,2%) (11, ábra). 17-18 éves élerkorban ugyanakkor igen magas a fizikai aktivitást egyáltalán nem végzők aránya. A 18 évesek 22,5%-a, a 17 évesek 26,8%-a az elmúlt három hónapban egyáltalán nem végzett fizikai aktivitást. Az éltkor szerinti eltérések stratisztikailag nem szignifikánsak.

11. ábra: A fizikai aktivitás gyakorisága az életkor függvényében Táplálkozási magatartás

Odafigyelés az étkezési szokásokra

A minta 19,5%-a az elmúlt hónapban egyáltalán nem figyelt oda az étkezésére. Legtöbbjük (30,2%) időnként próbált egészségesen táplálkozni. Viszonylag kevés azoknak az aránya, akik a legtöbbször (17%) és még kevesebb azoké, akik mindig (8,3%) odafigyeltek étkezésükre.

A gyakoriságok nemek szerinti különbségét vizsgálva (12. ábra) megállapíthatjuk, hogy a fiúk nagyobb rendszerességgel (legtöbbször vagy mindig), a lányok időnként vagy kisebb rendszerességgel figyeltek étkezésükre. A nemek szeriti különbségek szignifikánsnak bizonyulnak (Chi(4)=11,483, p<0,02). 

12. ábra Az étkezésre történő odafigyelés havi gyakorisága a nemek szerint

A 13. ábra az étkezésre való odafigyelést az életkor szerinti bontásban mutatja be.

Az étkezésre való rendszeres odafigyelés a leggyakoribb (33,3%) a 16 éves korosztályban. Az ezt megelőző életkorban a rendszeres odafigyelés alíg 14%, míg a 17 éves korosztályban már csökkenőben van (28,1%), ahhoz, hogy a 18 éves korosztályban elérje a 15 éves korosztálynál csak kevéssel nagyobb számarányt (15,8%). Ezzel szemben az étkezésre fordított figyelem teljes elhanyagolása 18 éves életkorban a legnagyobb gyakoriságú (32,8%) – s valamivel kevesebb (19,8%) a 16 éves életkorban. Időnként étkezésére odafigyel a 15 évesek 16,9%-a, és a 16-18 évesek 20%-a.

A főétkezések rendszeressége

A kérdőívben mindhárom főétkezésre rákérdeztünk. Tanítási napokon naponta reggelizik a minta 39,6%-a, ebédel 77,8%-a és vacsorázik 75,9%-a (lásd. .. ábra). Hétvégén szombaton és vasárnap is reggelizik a megkérdezettek 79,6%-a, ebédel 90,3%-a és vacsorázik 84,2%-a (2.táblázat).

3. Táblázat: A főétkezések gyakorisága tanítási napokon és hétvégeken

A főétkezések gyakoriságát a nemek viszonylatában vizsgálva jelentős különbségek mutatkoznak. Tanítási napokon, a fiúk napi gyakorisággal jelentősen nagyobb arányban reggeliznek (Chi(3)=15,317, p<0,002) és vacsoráznak (Chi(3)=48,674, p<0,001) mint a lányok. Hétvégén a nemi különbségek leszűkülnek. Csak a vacsorázásban mutatkoznak eltérések a két nem között: a fiúk jelentősen nagyobb arányban (Chi(3)=29,971, p<0,001) vacsoráznak szombaton és vasárnap is.

Az életkor függvényében a főétkezések gyakorisága nem mutat szignifikánt eltérést. A gyakorisági értékek az életkorral egyenes arányban növekszenek. Tanítási napokon és hétvégeken a főétkezek napi gyakorisága a legmagasabb számarányt 17 éves korban érik el. Ekkor átlagban a 17 évesek 1/3-a reggelizik, ebédel és vacsorázik napi gyakorisággal. A 17 éves életkort követően a főétkezések elfogyasztásának napi gyakorisága csökken.

A táplálkozás minősége

A különböző táplálékfélék fogyasztásának gyakoriságát a 3 táblázatban foglaltuk össze. A serdülők napi gyakorisággal legnagyobb arányban felvágottakat (34,3%), csokoládét, cukorkát, nápolyit (29%), édes tejet (27,9%) és gyümölcsöket (26,1%) fogyasztanak. A legnagyobb arányban az elmúlt három hónapban egyetlen egyszer sem fogyasztottak barna kenyeret (64,9%), műzliket (51,6), frissen sajtolt gyümölcs vagy zöldségleveket (36,2%), a kereskedelemben kapható rostos gyümölcs vagy zöldségleveket (32,8%), gyórsétkezdéből szalmakrumplit, fasírt jellegű húskészítményt (29,9%), húskonzervet (májpástétom, húskonzerv) (26,3%).

4. Táblázat: A különböző táplálékfélék fogyasztási gyakorisága

Amennyiben a minta táplálkozási minőségét a táplálkozási szakirodalom (CDCP, 2005) által előírt táplálkozási piramishoz mérten vizsgáljuk, jelentős eltérések mutatkoznak. A minőségi táplálkozás ugyanis gabonafélékre alapszik, majd a sorrendben kisebb mennyiségű táplálékbevitelben ezt a zöldségek és gyümölcsök, a tejtermékek majd a zsíradákban gazdag élelmiszerek követik. Ettől eltérően a különböző táplálékfélék napi fogyasztásának gyakoriságából kitűnik, hogy a minta a legnagyobb mennyiséggel zsíradékgazdag húskészítményeket, szénhidrátgazdag édességeket és fehérjében/kálciumban gazdag tejtermékeket fogyaszt, s majd csak alíg ezt követően gyümölcsöt és zöldséget, valamint gabonaféléket.

A bevitt táplélékfélék napi gyakoriságát a nemek szempontjából vizsgálva a tej (Chi(3)=15,153, p<0,002), tojás (Chi(3)=33,313, p<0,001), húskonzerv (Chi(3)=16,212, p<0,001) és csokoládé, cukorka, nápolyi (Chi(3)=9,860, p<0,05) fogyasztásában mutatkoznak szignifikáns különbségek. Az eredmények értelmében naponta tejet, tojást és húskonzervet a fiúk, csokoládét, cukorkát, nápolyit pedig a lányok fogyaztanak nagyobb arányban.

Az evési attitűdök tesztjével mért átlagok, valamint a kóros pontértékeket elért személyek száma és százalékos arányai a 2. táblázatban olvashatóak.

5. Táblázat. Az EAT skálával mért átlagok és a kóros értékek % - os aránya

*p<0,05

Az evési attitűdök skálán 94,6% - a a felmért populációnak a patológiás attitűdöket jelentő tartomány alatti pontszámot ért el (EAT < 29) és 5,4% - a a patológiás attitűdöket jelentő tartományba tartozó értékeket (EAT > 29).

Nem találtunk szignifikáns különbség a magyar illetve román etnikumok között a kétmintás T - próba alapján, viszont természetesen a fiúk és lányok között szignifikáns különbség volt mindkét etnikumnál a teszt összpontszámokat illetően. Az EAT átlagok magasabbak voltak a lányoknál, mint a fiúknál.

A különböző súlycsökkentő viselkedésformák gyakorisága, valamint a bulimia központi tünetének a falásrohamnak a gyakorisága az alábbi táblázatban olvasható.

6.Táblázat. A különböző súlycsökkentő viselkedések % - os aránya a fiúknál

A bulimia alaptünetéről, a falásrohamokról elég magas arányban számoltak be a fiúk mindkét populáció esetében. A magyar fiúk 5,5% - nak legalább hetente van falásrohama. Valamivel alacsonyabb arányokról számolnak be a románok (4%). Két súlycsökkentő viselkedés esetében észlelhető szignifikáns különbség a fiúk esetében (diszkriminancia analízist használva) éspedig a hashajtó és vízhajtó használata a románoknál gyakoribb, mint a magyaroknál.

Leggyakoribb súlycsökkentő viselkedésnek a fiúk az edzést jelölték meg. Ezek az értékek 54,1% - 44,2% között vannak.

7. táblázat. A különböző súlycsökkentő viselkedések % - os aránya a lányoknál

A falásrohamok, a diétázás - koplalás és az edzés az alak és súly miatt, a lányoknál a leggyakoribb súlycsökkentő viselkedések. Szignifikáns különbséget találtunk a falásrohamok gyakoriságát illetően a két etnikum között, diszkriminancia analízist használva. A román lányoknál magasabb a falásrohamok gyakorisága, mint a magyaroknál.

Ugyanígy a diétázás, edzés valamint az étvágycsökkentők használata, mint súlycsökkentő viselkedése, szignifikánsan gyakoribbak a román lányoknál, mint a magyaroknál.

A klinikai AN és BN valamint a szubklinikai AN és BN szimulált diagnózisainak prevalenciáját az 5. táblázatban mutatjuk be.

8. táblázat. A klinikai AN és BN, valamint a szubklinikai AN és BN előfordulási gyakorisága

A fiúknál sem klinikai, sem szubklinikai anorexiát nem találtunk.

Összesen 3 román lány felelt meg az anorexia nervosa diagnosztikai kritériumainak.

A táblázatból kitűnik, hogy a magyar lányok 0,4% - a és a román lányok 1,9% - a felelt meg a szubklinikai anorexia nervosa diagnosztikai kritériumainak. A bulimia diagnosztikai kritériumainak a magyar lányok 1% - a és a román lányok 1,3% - a felelt meg. Itt megjegyezendő, hogy ezek a lányok normál testsúlyúak.

A román lányoknál az anorexia, a szubklinikai anorexia és a bulimia aránya szignifikánsan magasabb, mint a magyaroknál (a chi négyzet próba alapján). A szubklinikai eseteket illetően a magyarok 0,8% - a és a románok 0,7% - a felel meg a szubklinikai bulimia diagnosztikai kritériumainak.

Egyetlen magyar fiút találtunk, aki megfelet a bulimia diagnosztikai kritériumainak.

Szubklinikai bulimiát mindkét etnikumnál találtunk, ami a fiúkat illeti. A magyar fiúk 0,3% - a és a román fiúk 0,5% - a felelt meg a szubklinikai bulimia nervosa diagnosztikai kritériumainak.

Következtetés

Az egészségrizikó és -preventív magatartások előforulása a erdélyi VII-XII osztályosoknál

Szerfogyasztás

Élete során minden második, az elmúlt hónapban pedig minden harmadik diák dohányzott. Az aktív dohányzók 17%-a alkalmi, 20%-a rendszeres gyakorisággal dohányzik. Az aktív dohányzók számaránya 15 éves korban eléri a 10%-ot. 17 éves korban ennek több mint háromszorossára nő. 17 éves életkorban az aktív dohányzók 40%-a napi rendszerességgel dohányzik.

Élete során a VII-XII osztályosok több mint háromnegyede, az elmúlt hónapban közel két harmada fogyasztott legalább egyszer alkoholtartalmú italt. Az elmúlt hónapban a fogyasztók 50%-a egy-két alkalommal ivott. Az alkalmi alkoholfogyasztás már 14 éves kortól 10% fölé emelkedik, a heti gyakoriságú alkoholfogyasztás 15 éves korban már 12,6%. 17 éves korban minden harmadik tanuló rendszerességgel fogyaszt szeszesitalt. Nagyivásban a megkérdezettek 20%-a különböző gyakorisággal vett részt.

A serdülők körében a nem orvosi előirásra történő gyógyszerhasználat három havi prevalenciája 6,2%, a doppinghasználaté 7,4%, az illegális drogfogyasztás életprevalenciája 4,7%, havi prevalenciája pedig 3,2%. A gyógyszerhasználat előfordulása a lányoknál, az összes többi szer fogyasztása a fiúknál nagyobb. Összegzésképen megállapíthatjuk, hogy az erdélyi serdülők körében a szerfogyasztás élet és havi előfordulása jóval az országos átlag alatt van (Preda si colab, 2005; Abraham, 2005). A nemmel és az életkorrral kapcsolatos eredményeink pedig egybecsengnek a nemzetköti kutatási eredményekkel (Slater, 2001). Pikó és Fitzpatrick (2002b) amerikai és magyar serdülők mintájában is egyértelműen a fiúknál találtak magasabb szerfogyasztási prevalenciaértékeket. Aszmann (2003) pedig a HBSC adatait elemezve hasonlóképpen kihangsúlyozza a 17 éves életkor kiemelt rizikóérintettségét.

Szexuális viselkedés

A tanulók több mint két harmada elkezdte a szexuális életet, egy negyedük az elmúlt három hónapban is szexuálisan aktív volt. Ezek 6,4%-nak heti gyakorisággal volt szexuális kapcsolata. A fiúk havonta, a lányok heti gyakorisággal mutatkoznak szexuálisan aktivabbaknak. Egyes kutatási eredmények szerint (Pikó, 2003a) a fiúk szexuálisan aktívabbak a lányoknál, de a lányok között nagyobb számban találhatók olyanok, akik rendszeres szexuális életet élnek. Az alkalmi szexuális aktivitás 17 éves korban, a rendszeres szexuális aktivitás 18 éves korban éri el maximumát.

Az elmúlt három hónapban szexuálisan aktív serdülők 43%-a szexuális együttlétük során semmilyen formában nem védekezett. A védekezés előfordulása a fiúk körében nagyobb. A HBSC (2003) is megerősíti, hogy a legtöbb országban – és közöttük Magyarországon is – a fiúk nagyobb arányban gondoskodtak a szexuális együttlét védettségéről. A szexuális együttlét biztonsága szempontjából a 16-17 évesek körében minden második alkalmi szexuális kapcsolattekinthető védettnek. A helyzet ennél jóval rosszabb a rendszeres szexuális aktivitást folytatók körében. A rendszeres szexuális életet élő 16-17 éveseknek minden ötödik együttléte történik védettség mellett. Habár a 18 éves életkor leginkább a rendszeres szexuális aktivitásnak kedvez, ebben az életkorban az alkalmi együttlétek biztonságosabbnak mutatkoznak. A 17 éves életkor nemcsak az alkalmi együttlétek gyakorisága, hanem a rendszeres együttlétek biztonsága szempontjából is kiemelten veszélyeztetett életkor.

Fizikai aktivitás

Az elmúlt három hónapban a VII-XII osztályosok 88%-a sportólt, minden második tanuló heti gyakorisággal. A fizikai aktivitás nagyobb a fiiúknál. Gyakorisága szempontjából a fizikai aktivitás a legpolarizáltabb 17-18 éves életorban. Ekkor ugyanis a legmagasabb mind azok aránya, akik fizikai aktivitást egyáltalán nem, mind pedig azok aránya, akik havi vagy heti rendszerességgel végeznek. A HBSC (2003) európai, Pikó és Fitzpatrick (2004c) pedig amerikai és magyarországi viszonylatban is megerősítik a fiúk fokozottabb fizikai aktivitását.

Táplálkozási magatartás

Az elmúlt hónapban táplálkozásukra a tanulók 8,3%-a figyelt oda rendszerességgel. Legtöbbjük (30%) időnként próbált meg egészségesen táplálkozni. A rendszeres odafigyelés a táplálkozásra a fiúk körében illetve a 16 évesek körében nagyobb.

Nemzetközi viszonylatban a főétkezések rendszeres elfogyasztása hétvégén sokkal gyakoribb, mint hét közben, azonban még így sem éri el az életkorhoz viszonyított megkívánt arányokat (Aszmann, 2003). A mintánkban lévő serdülők tanítási napokon a megkérdezettek közel 60%-a és hétvégén közel 20%-a ugyanis nem reggelizik napi gyakorisággal. Amennyiben a főétkezések gyakoriságát a hétvégi ill. tanítási napok összehasonlításának a viszonylatában szemléljük a nap legstabilabb főétkezésének a vacsora számít. Tanítási napokon napi gyakorisággal a fiúk a lányoknál nagyobb arányban reggeliznek és vacsoráznak. A főétkezések gyakorisága az életkorral arányosan nő.

A VII-XII osztályosok a minőségi táplálkozási előírásokhoz viszonyítva jelentős eltéréseket mutatnak. A fiatalok táplálkozásában túlteng a húskészítmények és édességek fogyasztása és ugyanakkor rendkívüli hiányokat mutat a gabonafélék és kevésbé nagy hiányokat a gyümölcsok és zöldségek fogyasztása. Naponta tejet, tojást és húskonzervet a fiúk, csokoládét, cukorkát, nápolyit pedig a lányok fogyasztanak nagyobb arányban. A nemzetközi eredmények részint egybevágnak, részint eltérnek ettől. A HBSC (2003) szerint a fiúkra jellemzőbb a tejtermékek fogyasztása, azonban a lányokra a gyümölcs és zöldségfogyasztást találták jellemzőnek. Ugyanakkor az édességek fogyasztása nem mutatott szignifikáns nemek közötti eltérést. Az eredményeink jelentős nemi különbségekre mutatnak rá a fiúk és a lányok egészséggel kapcsolatos magatartásában. A nemek szerepe az egészségmagatartással kapcsolatos egyenlőtlenségben kihangsúlyozott a (Goodman et al, 1997). A nemek tekintetében az egészséggel kapcsolatos magatartás annyira eltérő, hogy egyes kutatókban (Slater et al, 2001) felmerül annak gondolata is, hogy az egészséggelé kapcsolatos magatartás valamint annak prediktor tényezői is a nemek szempontjából eltérő etiológiájúak lennének. Más szerzők a nemek szerinti eltéréseket egyrészt a nemek szociáláis reprezentációjának a különbözőségéhez (Macintyre et al, 1996; Baldwin et al, 1997), másrészt adott társadalomban a nemekhez kapcsolódó egészségfelfogás szociális reprezentációjához (Anson et al, 1993; Banister et al, 2001) vezeti vissza. Ilyen mód például Sweeting (1995) vizsgálati eredményei azt mutatják, hogy az önértékelést a fiúk és a lányok egyöntetűek naszkulin jegynek tartják. A szociális ön-reprezentáció elemeként így a szerfogyasztás, a sport és a szexuális aktivitás sajátosqn maszkulin jegynek számítanak.

A kapott eredmények arra engednek következtetni, hogy az evészavarok prevalenciája Romániában is megközelíti a nyugati országokból közölt adatokat. A klinikai súlyosságú AN prevalenciáját 0,1% - nak találtuk a lányoknál és a BN prevalenciáját 0,6% - nak. A szigorú diagnosztikai kritériumokat felhasználó, kétlépcsős vizsgálatok eredményei szerint, fiatal nők körében az anorexia nervosa prevalenciája 0,5% - 1% körül van, a bulimia nervosa 1 - 3% körül (Fairburn, 1990;Rastam,2004). A fiúknál nem találtunk sem klinikai, sem szubklinikai anorexiát. Egy magyar bulimiás fiút találtunk. Két magyar illetve három román fiú felelt meg a szubklinikai bulimia diagnosztikai kritériumainak. A nemek közti különbségek ismét hangsúlyozzák, hogy az evészavarok többnyire a fiatal lányok betegsége.

Ha a kapott eredményeket Közép – Kelet - Európai viszonyaltban vizsgáljuk, azt mondhatjuk, hogy az általunk kapott eredmények megközelítik a Magyarországról, Csehszlovákiából, Lengyelországból, Bulgáriából közölt adatokat. Az általunk végzett felmérés középiskolás populációban történt. A kapott adatok magasabb prevalenciát mutatnak Wlodarczyk-Bisaga és Dolan Lengyelországban mért adatainál(Wlodarczyk-Bisaga,1996). A szerzők nem találtak a középiskolások között klinikai súlyosságú anorexiást vagy bulimiást. Az általunk mért populációban az AN aránya hasonló a csehszlovák mintával, viszont a BN prevalenciája a Csehszlovákiában élőknél magasabb (Krch,1996). Magyarországon 1991-ben Túry és mtsai által mért vizsgálatba az AN prevalenciája magasabbak, mint az általunk vizsgált mintában, viszont a BN prevalencia az általunk vizsgált mintában magasabb (Tury,1990; Szabo,1991).

2000-ben Tölgyes és mtsai által végzett vizsgálatban a AN prevalencia magasabb, mint a mi mintánkban,míg a BN prevalencia hasonló.

Kutatásunk egyedisége amellett, hogy egy átfogó evészavar epidemiológia felmérés, abban is rejlik, hogy az evészavarok előfordulását két kultúra mentén vizsgálja, éspedig a Romániában élő román többség és a magyar kisebbség mentén.

Romániában ez a két etnikum évszázadok óta együtt él de mégis külön kultúrával rendelkező entitás. Más örökséget, más vallást, más hagyományokat, szokásokat és történelmet vall.

Habár a szocio - kulturális tényezők evészavarokban játszott szerepe ismert, mégis a számos epidemiológiai felmérés mellett csak néhány foglalkozott a kultúrák közötti különbségekkel. (Nasser, 1988;Raich, 1992;Rathner,1995;Tury,1994;Neumarker,1992). A kutatások is nagymértékben inkább a más országban bevándorló és saját országukban maradt fiatal lányok evési szokásait hasonlították és azt találták, hogy az idegen országban bevándorlók esetében gyakoribbak az evészavarok. Ezt a jelenséget az idegen kultúra által közvetített nyomással magyarázták a szerzők.

Az általunk vizsgált fiataloknál a román etnikumban magasabb az evészavarok előfordulása, mint a magyaroknál. Ha a tünetek előfordulásának gyakoriságát figyeljük meglepően magas azoknak az aránya, akiknek falásrohamaik vannak. 28,9% - 25,5% között van azon lányok aránya, akik arról számolnak be, hogy voltak falásrohamai az utóbbi három hónapban. A fiúknál 22,1% és 19% között mozog ez az arány. Ezek az arányok hasonlóak Fairburn és Beglin által Angliában talált adataival, ahol a nők 26% - nál találtak falásrohamokat. A fiúknál kapott arány arra enged következtetni, hogy valószínűleg ők inkább a nagy evésre értették a falásrohamot.

Leggyakoribb súlycsökkentő viselkedésnek a fiúk az edzést jelölték meg. Ezek az értékek 54,1% - 44,2% között voltak, de mivel ebben a korosztályban gyakori a testedzés, arra enged következtetni, hogy enyhén kezelték vagy éppenséggel nem vették figyelembe, hogy itt a testedzésre a súly és alak szempontjából kérdeztünk rá.

A falásrohamok aránya a román lányoknál szignifikánsan magasabb (28,9%), mint a magyaroknál( 25,5%).

Az edzés a súly és alak miatt, diétázás, étvágycsökkentők használata szignifikánsan gyakoribb a román lányoknál, mint a magyaroknál. A román fiúk is szignifikánsan több hashajtót illetve vízhajtót szednek, mint a magyar fiúk.

A két etnikumot vizsgálva a súlycsökkentő viselkedéseket valamint a klinikai zavarok előfordulását illetően azt látjuk, hogy a román lányoknál ezek az értékek jóval magasabbak, mint a magyaroknál, még akkor is, ha a román lányok testtömeg - indexe alacsonyabb, mint a magyaroké.

A nyugati értékek gyors elfogadását, a túlzott azonosulást több szerző is lényegesnek tartja az evészavarok terjedésének szempontjából. Ezt a folyamatot „westernization” - nek nevezték el(Dolan, 1991;Rathner, 1989).Valószínű, hogy a román etnikum, mint többség Romániában, jobban érintett a nyugat által közvetített normáktól és inkább hajlik arra, hogy megfeleljenek ezeknek. A magyar etnikum, mint kisebbségek Románia területén évszázadok óta arra törekszik, hogy megőrizze hagyományait és szokásait és identitástudatát, hogy ne olvadjon össze a román többséggel. Talán emiatt a nyugat által közvetített normák nem érintik őket annyira élesen, mint a románokat.

A vizsgálat adatai felhívják még egyszer a figyelmet arra, hogy az evészavarok aránya ebben a régióban is megközelíti a fejlett nyugati országok által közölt arányokat. Ebből arra következtethetünk, hogy a korábban Nyugat Európára jellemző evészavarok Kelet felé terjednek.

ELMÉLETI RÉSZ II.

Az emlékezet szerkezete

Számos az emlékezettel foglalkozó szakember, kísérletet tett arra, hogy az emlékezeti rendszer felépítését a tárak számában írja le. Atkinson és Shiffrin (1968) az emlékezetet három szakaszra osztották:

Érzékelő tárak, melyek modalitás specifikusak és csak nagyon rövid ideig tárolják az információt

Korlátozott kapacitású rövid távú memória tár

Alapvetően korlátlan kapacitással rendelkező hosszú távú tár

Az alapfeltevés az, hogy a környezetből beérkező információt először az érzékelő tárak fogadják, itt az információ nagyon rövid ideig marad, ennek bizonyos része a figyelem középpontjába kerül, és további feldolgozásra átkerül a rövid távú memóriába. A rövid távú memóriában feldolgozott információ pedig átkerül a hosszú távú memóriába.

Érzékelő tárak - bármely pillanatban érzékszerveinket óriási mennyiségű információ bombázza, ennek legnagyobb része nem is részesül figyelembe. Ebben a szakaszban az inger észlelése automatikus, nem igényel erőfeszítést a személy részéről, és figyelem előttes. Vizuális és auditív tárakat tartalmaz.

Rövid távú tárak – a rövid távú tár jellemzői: különlegesen korlátozott kapacitás és a tárolás sérülékeny. Miller kimutatta, hogy a közvetlen memória terjedelme „hét, plusz/mínusz két egység”, akár számok, betűk vagy szavak ezek az egységek. A rövid távú memória mértékével az a probléma, hogy a hosszú távú memória is szerepet játszhat a memóriaterjedelem mértékének a meghatározásában. Amikor például számjegysorokat mutatnak a kísérleti személyeknek, azonnali, sorrendben történő felidézés céljából és egyetlen számjegysort észrevétlenül többször is megismételnek, a megismételt számjegysor felidézése fokozatosan jobb lesz, mint a nem megismételt számjegyek felidézése (Bower és Winzenzer, 1969). Ez viszont arra utal, hogy a megismételt számjegysorral kapcsolatos információ bizonyos része a hosszú távú emlékezetbe tárolódik. A rövid távú memória már figyelmet igényel. Egy másfajta megvilágításban, a kognitív pszichológusok munkamemóriáról és hosszú távú emlékezetről beszélnek és a rövid távú memóriát a munka memóriának tekintik, vagy a munkamemória egy sajátos esetének.

A hosszú távú emlékezet - hosszú távú memóriáról akkor beszélünk, amikor az információk a mintegy néhány perces időtartamtól a csaknem élethosszúságú időtartamig őrződnek meg. A hosszú távú memórián belül explicit és implicit memóriáról beszélünk.

Az implicit emlékezet nehezen verbalizálható emlékeket tartalmaz, melyek egyszerű illetve komplex folyamatokra vagy asszociációkra vonatkoznak.

Az explicit emlékezet, olyan ismereteket tartalmaz, amelyek akaratlagosan aktualizálhatóak. Tulving (1972) különbséget tett az epizodikus és szemantikus emlékezet között. A szemantikus memória kontextusból kiemelt olyan tényekre vonatkozik, melyek a világban meglévő dolgokról és a közöttük fennálló összefüggésekről szólnak. Például, hogy a madárnak szárnya van és a kanári madár. Az epizodikus memória, epizódokról és eseményekről szóló tudásra utal és olyan dolgokra, melyek egy adott időponthoz kötődik. Így az epizodikus memóriának önéletrajzi jellege van. Például az, hogy mit ettünk a reggel, vagy mi történt a múlt karácsonykor, az az epizodikus memória tárban kódolódik.

Az önéletrajzi memória tehát, egy olyan emlékezeti rendszer, amely saját életünk eseményeinek felidézésében segít.

Conway és Rubin (1993) az önéletrajzi emlékezet háromszintes modelljét írták le.

- életszakaszok (extended life events), amelyek kiterjesztett emlékekre vonatkoznak a személy önéletrajzában. Például „Amikor barát voltam X-el”, „Amikor Z-nél dolgoztam”. Ezeket az emlékeket években vagy akár évtizedekben is lehet mérni.

- általános emlékek, ezek rövidebb életszakaszokról szólnak. Például „Az első nyaralás a tengeren” vagy más típusú emlékek, amelyek megismétlődnek (a fogorvoshoz, fodrászhoz járás stb.). Ezeket napokban, hetekben vagy hónapokban lehet mérni.

- specifikus emlékek, időben és térben pontosan meghatározható emlékek, amelyek rövid időtartamúak és többnyire egy nap leforgásúak.

Az önéletrajzi emlékezet klinikai vonatkozásai

Az önéletrajzi emlékezet specifikussága (autobiographical memory specifity)

Williams és Broadbent (1986) a hangulat és a memória összefüggését vizsgálva, olyan pácienseket tanulmányozott néhány napra a beutalás után, akiket öngyilkossági kísérlettel (túladagolás miatt) szállítottak a klinikára. A betegek nagy részénél az öngyilkossági kísérlet egy depressziós epizód miatt történt. A vizsgálat során a vizsgálatvezetők arra kérték őket, hogy specifikus önéletrajzi emlékeket hívjanak elő egy megadott hívó szó alapján (pl. boldog, mérges). A válasz időt összehasonlították, olyan betegek válaszidejével, akik ugyanabban a korházban voltak beutalva, de nem volt a háttérben depresszió, valamint egy kontroll csoportéval, akik nem voltak beutalva a korházba. Azt találták, hogy az öngyilkosságot megkísérlők csoportjánál hosszabb időben telt az, hogy egy specifikus emlékképet hívjanak elő egy adott hívó szóra, mint a kontroll csoportnál. A szerzők ezt a hangulat kongruencia hipotézissel magyarázták, miszerint azok az emlékek, amelyek nem kongruensek a jelen állapottal nehezebben hívhatók elő. Ugyanakkor a szerzők megfigyelték azt is, hogy minőségi különbségek vannak az emlékeket illetően a kísérleti és kontroll csoport között. Annak ellenére, hogy arra kérték őket, hogy specifikus emlékeket hívjanak elő, a betegek nagy része hajlamos volt arra, hogy a hívó szóra valamilyen általános emlékkel álljon elő. A kontroll csoport résztvevői megőrizték az emlékek specifikusságát Pl. “A siker szóra az az emlék, hogy “Sikeresnek éreztem magam, amikor megkaptam a hajtásimat”. A depressziós betegek általános emlékeket hívtak elő. Például a siker szóra ”Sikeres vagyok a munkámban”, vagy a haragos szóra, “Amikor tévedek”. A depresszióban szenvedők és a normál csoport közötti különbség a memória specifikusságát illetően, megfigyelhető volt úgy a pozitív, mint a negatív hívó szavak esetében. Néhány évre rá, 1988-ban Williams és munkacsoportja három fontos tanulmányt publikált, amelyben kiterjesztette a kapott vizsgálati eredményeit. Az első cikkben Williams és Dritschel (1988) 24 pácienst vizsgált meg, akik túladagolták magukat öngyilkossági szándékkal, négy napra a történés után. A vizsgálat, hasonló volt az előbbivel, azzal a különbséggel, hogy a kliensnek 30 szekundum állt rendelkezésére a 60 szekundum helyett, hogy egy specifikus emléket hívjon elő egy adott hívó szóra. Ha az első válasz nem specifikus emlékre utalt, a vizsgálatvezető a következőket mondta “Gondolj valami konkrétra-egy megtörtént eseményre”. Minden egyes alkalommal, amikor általános emléket hívott elő a beteg arra motiválta a vezető, hogy találjon valami specifikust. Összehasonlítva a kontroll csoporttal, a depressziós betegeknél nagyobb arányban elevenítettek fel általános emlékek a kontrollhoz képest. Egy következő vizsgálatban, az önéletrajzi emlékezetet olyan csoportnál vizsgálták, akik a DSM-III-R diagnosztikai kritériumai szerint, megfeleltek a major depresszió diagnosztikai kritériumainak (Williams & Scott, 1988). A vizsgálat alátámasztotta a memória specifikusságának hiányosságát depresszióban szenvedő betegeknél. Hasonló eredményeket kaptak vizsgálatukban Moore, Watts és Williams (1988).

1986 –ban Williams és Broadbent kidolgozta az Önéletrajzi Emlékezet Tesztet (Autobiographical Memory Test,AMT), amelyet egy későbbi fejezetben bemutatok részletesen. A teszt 10 vagy több hívó szót használ, megőrizve a pozitív és negatív hívószavak arányát. Minden hívó szóra a résztvevő egy specifikus emléket kell előhívjon, mely megtörtént egyszer és nem tartott többet, mint egy napot (de Decker, Hermans, Raes, & Eelen, 2003). Különböző válaszkategóriák vizsgálandók. Hermans és mtsai.2003-as vizsgálatában, az első választ aszerint kódolják, hogy specifikus vagy nem specifikus emléket idéz-e fel a résztvevő. A nem specifikus emlékeket továbbá kategorikus emlékként, kiterjesztett emlékként és „nem emlékként” osztályozták, valamint figyelembe vették azt is, amikor nem válaszoltak és azt, amikor több hívó szóra ugyanazzal az emlékkel álltak elő.

A kategorikus memória (categoric memory), olyan eseményekre vonatkozik, melyek gyakrabban megtörténnek és nehéz pontos dátumod kapcsolni hozzá. Például: “Amikor a kedvenc talk-showmat nézem péntek este”.

A kiterjesztett memória (extended memory), olyan eseményre vonatkozik, amely többet tartott, mint egy nap. Például “ A múlt évi vakációm Velencében”.

A „nem memória” (no memory) egy verbális asszociáció a hívó szóra, jövőbeli gondolat stb. Például: “Azt gondolom a boldogságról, hogy jó”.

A depresszió és az önéletrajzi emlékezet specifikussága közötti szoros kapcsolat mellett, a szakemberek úgy találták, hogy fellelhető ugyanakkor egy szoros kapcsolat a traumatikus élménny és önéletrajzi specifikusság között. Számos vizsgálat alátámasztja, hogy a specifikusság hiánya összefügg a múltbeli traumákkal(pl. szexuális, fizikai abúzus). (Dalgleish, Tchanturia és mtsai., in press; de Decker, Hermans, Raes, & Eelen, 2003; Henderson, Hargreaves, Gregory, & Williams, 2002; Hermans és mtsai., in press; Kuyken & Brewin, 1995).

Memória specifikusság és problémamegoldás

Egyes vizsgálatok eredményei szerint a túl általános emlékezet, összekapcsolható a szegényes problémamegoldó képességgel. Feltételezhető, hogy jó problémamegoldó képesség egyrészt arra alapszik, hogy az egyén mennyire tud specifikus emlékeket előhívni a múltból. A múltbeli specifikus önéletrajzi emlékek segítségül szolgálnak a probléma definiálásában és az alternatívák generálásában, amely által megfelelő problémamegoldó stratégiák dolgozhatóak ki. A specifikus emlékekhez való hozzáférés nehézsége, meggátolja az olyan múltbeli helyzetekre való visszaemlékezést, amikor a probléma hasonló volt. Ez megnehezíti a problémamagolást, mert a személy nem tudja a már bevált megküzdési stratégiáit hatékonyan felhasználni. Egy másik fontos perspektíva a specifikus önéletrajzi emlékezet kapcsolata a jövőképpel. Néhány kutatás (de Decker, 2001, Williams és mtsai., 1996) azt mutatja, hogy pozitív kapcsolat van a múltbeli emlékezeti specifikusság és a jövőkép specifikussága között. Azon személyek, akiknél az általános önéletrajzi emlékezet túlsúlya figyelhető meg a jövőképük is kevésbé specifikus. Ennek a felfedezésnek hasznos klinikai implikáció lehetnek, mert a csökkent specifikusság az jövőbeli imaginációban reménytelenséghez vezethet.

Memória specifikusság és érzelemszabályozás

Számos vizsgálat alátámasztja, hogy az általános önéletrajzi emlékezet túlsúlya megfigyelhető olyan személyeknél is, akiknek a múltjukban valamilyen traumatikus esemény volt. (Henderson, Hargreaves, Gregory, & Williams, 2002).

A trauma és a memória specifikuság hiányának kapcsolata több oldalról is megközelíthető. Félretéve a traumatikus esemény pszicho biológiai vagy ideganatómiai hatását az agyműködésre, kétféle pszichológiai magyarázat létezik.

Az első, miszerint a kora gyerekkorban (5 éves kor előtt) történt traumatikus események következtében a gyerekeknél kimarad egy normális fejlődési szakaszt, amelyben a stratégiás kontrollt tanuljanak meg a gyűjtő folyamat fölött (ide tartozik a specifikus memóriához való hozzáférés is). Együtt a biológiai magyarázattal ez az elmélet egy deficit modellként is kezelhető.

A második megközelítési mód szerint, az önéletrajzi emlékezet általánossága csökkentheti a traumatikus élmény érzelmi hatását a múltból. Azok a személyek, akik a múltban traumatikus élményeket éltek át, megtanulnak általánosak lenni az önéletrajzi emlékeiket illetően és ez érzelemszabályozási stratégiaként szolgál számukra. Azáltal, hogy kevésbé specifikusak, kevésbé kell konfrontálódjanak a múltbeli traumatikus élményekkel (Raes, Hermans és mtsai. 2003). A szerzők azt találták, hogy a specifikus önéletrajzi emlékezet alacsony szintje a traumát átélt személyeket segíti, rövidtávon védő és adaptív, viszont hosszú távon már maladaptív.

Az általános önéletrajzi emlékezet és az érzelemszabályozás

Effects on affect of retrieving specific event versus intermediate categoric memories or descriptions (From: Williams, 1996, p. 261).

Az evészavarok és önéletrajzi emlékezet kapcsolata

Kevés vizsgálat született az evészavarok és az önéletrajzi emlékezet kapcsolatáról. Mivel az evészavarban szenvedő egyének gyakrabban számolnak be depresszióról, illetve élettörténetükben szerepelnek traumatikus élmények és a problémamegoldásban is nehézségeik adódnak, hasznos lenne megvizsgálni, hogy az önéletrajzi emlékezetükben hogyan oszlanak meg a specifikus és általános emlékek. A szakirodalomban egyetlen vizsgálatot találtam, amelyben az Williams féle önéletrajzi tesztet alkalmazták bulimiával diagnosztizált betegeken.

Laberg és Andersson (2004) 18 bulimiából nemrég kikezelt beteggel vette fel az önéletrajzi emlékezet tesztet. A vizsgált személyek egy evészavart mérő teszt battériát is kitöltöttek, hogy felmérjék a betegek aktuális állapotát, valamint a Beck depressziós leltárt. A szerzők négy változó mentén elemezték az önéletrajzi emlékezetet: válasz kategória (specifikus, kategorikus, kiterjesztett és nem memória), válasz látencia (átlag másodperc / szó), kellemesség foka (1-10-ig terjedő skálán) valamint az emlék régisége szerint. (1- 6-ig terjedő skálán: 1- kevesebb, mint egy hét; 2- kevesebb, mint egy hónap; 3- kevesebb, mint három hónap; 4 – kevesebb, mint hat hónap; 5 – kevesebb, mint egy év; 6- több, mint egy év). Vizsgálatukban azt találták, hogy a bulimiás populáció szignifikánsan kevesebb specifikus memóriát tudott előhívni, mint a kontroll csoport és szignifikánsan több kategorikus emlékről és “nem-emlékről” számolt be a kontroll csoporthoz képest. Ami a látencia időt illeti, a szerzők szintén különbséget találtak a két csoport között, éspedig a negatív hívó szavakra adott válasz lassúbb volt, mint a pozitív hívó szavakra adott válasz a kísérleti csoportnál a kontroll csoporthoz képest.

Az általuk kapott eredmények azt mutatják, hogy a bulimiában szenvedő betegeknél is megfigyelhető az önéletrajzi emlékezet sajátos szerveződése, akárcsak a depresszióban, PTSD-szindrómában szenvedő egyéneknél valamint az öngyilkosságot megkísérelt személyeknél. Előző eredményekre támaszkodva, melyek szerint az önéletrajzi emlékezetnek fontos szerepe van a problémamegoldásban ( Evans és mtsai., 1992) elmondható, hogy az önéletrajzi emlékezet deficitje hozzájárulhat az evészavaros kórkép fennmaradásához, egy potenciális akadálya lehet a javulásnak és egy kockázati tényező a visszaeséshez.

A fentebb bemutatott vizsgálat volt az egyetlen az evészavarok területén, amely az önéletrajzi emlékezet szerkezetét vizsgálta ezen a beteg populáción.

Hasznos lenne olyan evészavaros populáción végezni egy vizsgálatot, akiket még nem kezeltek ki a betegségből. Hasznos lehet megvizsgálni azt is, hogy a depressziós csoportokon használt terápiás beavatkozás, amely az önéletrajzi emlékezet deficit korrigálását is figyelembe veszi, alkalmazható-e evészavarokban szenvedő betegek esetében is? Lehetséges, hogy ezen ismeretekre alapozott terápiás forgatókönyv hatékonyabb? !

A vizsgálatban felhasználásra kerülő Önéletrajzi Emlékezet Teszt bemutatása (Autbiographical Memory Test, Williams és Broadbent,1986)

Az Önéletrajzi Emlékezet Teszt, Francis Galton (1883) hívó szavas eljárására támaszkodik, melyet később Lloyd & Lishman (1975), Crovitz (1975) és Robinson (1976) is adaptáltak. Napjainkban ez a módszer gyakran használt érzelmi zavarokkal küszködő személyek önéletrajzi emlékeinek feltárására.

Williams és Broadbent (1986) öt pozitív és öt negatív hívó szavat használt eljárásában, melyet meghatározott sorrendben mutattak be a kliensnek, úgy, hogy a pozitív és negatív hívó szavak váltották egymást: boldog, sajnálat, biztonság, harag, érdeklődés, ügyetlen, sikeres, sérült, meglepődött és magányos). A személyeknek összesen 60 másodperc állt a rendelkezésükre, hogy előhívjanak egy emléket az adott hívó szóra. (A felelevenített esemény olyan esemény kellett legyen, ami egy napot vagy annál kevesebbet tartott, adott térben és időben, még akkor is, ha a személy nem emlékezett pontosan arra, hogy mikor). A későbbiekben kiterjesztették a tesztet, több hívó szóval bővítették, semleges szavakkal is kiegészítették a listát és minden hívó szóra 30 másodperc alatt kellett a személy egy specifikus emléket előhívjon.

A tesztben használt instrukció

Olyan életeseményeid érdekelnek, amelyek a múltadban történtek. Néha szót fogok felolvasni neked. Minden egyes szó esetében arra kérlek, hogy gondolj vissza egy eseményre, ami megtörtént veled és, amit az elhangzott szó jutattad az eszedbe. A felidézett esemény bármikor történhetett az életed során, amióta kicsi voltál és egészen a múlt hétig. Kérlek, ne számoljál be olyan emlékekről, amik a múlt héten történtek veled. A felidézett esemény lehet egy fontos vagy egy banális fontosságú esemény.

Még egy fontos dolog. Az emlék, ami az adott szóról eszedbe jut egy specifikus esemény kell legyen. Egy olyan esemény, amely kevesebb, mint egy napot tartott, és adott térben és időben történt. Például ha a “jó” szót hallod, nem lenne helyénvaló, ha erre azt mondanád “ mindig szeretem a jó bulikat”, mivel ez nem egy specifikus eseményre vonatkozik. Helyes, ha a “jó” szóra azt mondod “Jól éreztem magam a Kati buliján”, mert az egy specifikus esemény. Fontos az is, hogy minden hívó szóra más emléket hívjál elő.

Próbáljunk ki néhány szót, amíg begyakorolod és úgy érzed megértetted az instrukciót:

A gyakorlásra használt szavak: élvezem, kopasz, autó fa, szék.

A válaszok regisztrálása

A kísérletvezető addig gyakorol az kísérleti személlyel, amíg az adott hívó szóra egy specifikus emléket hív elő és akkor megerősíti a személyt, hogy ez az a válasz, amit hallani akar.

Amikor minden szóra adott választ lejegyzett a kísérletvezető, az emlékeket pontozza aszerint, hogy milyen rég történt emlék és mennyire kellemes vagy kellemetlen emlék.

Kódolás

Sokszor a kísérleti személy által adott válasz egy szemantikus társítás az adott szóra és nem egy önéletrajzi emlék. Például a „boldog” szóra mondhatja azt, hogy „ a kutyám”, „az anyám” vagy „napsütés”. Hogyha a személynek nem sikerül egy specifikus emléket előhozni és megáll ezen a szinten, akkor a kódoló feljegyzi, hogy nem emlékkel volt dolga, hanem egy szemantikus asszociációval.

Két típusú általános memória létezik: kategorikus és kiterjesztett. Amikor a kísérleti személy egy olyan emlékről számol be, ami többet tartott, mint egy nap, például „A vakációm a múlt évben-Spanyolországban”, vagy „ Amikor Angliában laktam”. Ezeket a válaszokat kiterjesztett emlék néven kódolja a kódoló, mivel egy hosszabb időre vonatkozó emlékre vonatkozik (Conway, 1993). A második típusa az általános memóriának a kategorikus memória. Ezek az emlékek ismétlődő aktivitásra vonatkoznak “Amikor kimegyek a kocsmába a barátaimmal”, “ Amikor hegyet mászok” stb. A specifikus önéletrajzi emlékek a következők: “ Az a nap, amikor megkaptam az érettségi eredményemet”, “ Az a nap, amikor meghalt édesapám”, “ A múlt héten, amikor ott ragadtam egy nagy viharban”.

Példa egy párbeszédre a kísérletvezető és kliens között:

Hívó szó sajnálat

Válasz Amikor hazudok anyukámnak (általános emlékként kódolandó)

Ösztönzés Eszedbe jut erről egy specifikus esemény?

Válasz A múlt hónapban, amikor elvették a hajtásimat

Fig 1: Az emlék keresés folyamatának reprezentálása

Hívó szó

Szemantikus reprezentáció

Szemantikus asszociációk

	Pl.”az anyám”, “a kutyám”, “ilyen voltam én”. Stb.

	Az esemény reprezentálásának típusa
					Pl. “ minden alkalommal, amikor nem sikerült egy vizsgám apám kritizálni szokott”, “ Amikor elmegyek sétálni a kutyámmal”.

Pl. “ Amikor megérkeztem a tenger partra az idén”, “Aznap, amikor érettségiztem”.