LaposfÉrgek

Laposférgek

A Laposférgek törzse (Phylum Platyhelminthes Minot, 1876) nevéhez illően hát-hasi irányban lapított testű lényeket foglal magába Nagyságuk a néhány milliméter és a 10-15 méter között változik. Elsődleges testüregüket (protocoeloma) kötőszövetszerű sejtes tömeg (parenchima) tölti ki, ezt a testüregtípust hasítékcölomának (schizocoeloma) nevezik, mivel hasítékok, üregek találhatók benne. Három csíralemezzel rendelkeznek (ekto-, mezo- és entoderma) Emésztőcsatornájuk csupán elő- és középbélből áll, utóbéllel és végbélnyílással nem rendelkeznek. Ősszájnyílásúak (Protostomia), akárcsak a gerinctelenek elsöprő többsége (több mint 1 millió faj), azaz szájnyílásuk fejlődéstanilag a bélcsira (gastrula) ősszájnyílásából (archiporus) alakul ki.

Idegrendszerük hasi elhelyezkedésű, hosszanti idegtörzsekkel, harántágakkal rendelkeznek, a feji részben agydúcok alakulnak ki Kétoldali szimmetriájúak. Protonephridiális kiválasztókészülékük van, ez elsősorban az ozmoregulációban játszik szerepet. Keringési rendszerrel és légzőszervekkel nem rendelkeznek. Többségük hímnős. Körülbelül 50.000 fajuk ismert, melyeket két altörzsbe és négy osztályba sorolunk (5. szövegdoboz).

5. szövegdoboz

Örvényférgek altörzse

(Subphylum Turbellaria)

Egyetlen osztály tartozik ide, az Örvényférgek osztálya (Classis Turbellaria) Testüket csillós hám borítja, melyek segítségével előre csúsznak az aljzaton. Általában szabadonélők. A hámrétegben ún. nyálkapálcikákat (rhabdit) találunk, ezeket védekezésre használják: kilövellve ragacsos, mérgező nyálkaanyaggá oldódnak a vízben. A bőrizomtömlő körkörös, ferde és hosszanti izomrétegekből áll kívülről befelé haladva. A háti és a hasi oldalt hát-hasi irányultságú izomrostok kötik össze. Szájnyílásuk a test közepén a hasoldalon található általában, garatban folytatódik, mely gyakran kiölthető ormányként jelenik meg. Idegrendszerük központja a feji tájékon található gyűrűszerű agydúc. Ebből 1-2 pár idegtörzs indul hátrafelé, melyeket harántágak köthetnek össze. Szemekkel is rendelkezhetnek. Kivétel nélkül hímnősek, és ivartalanul is szaporodhatnak. Nagy regenerációs képességgel rendelkeznek.

Tengeriek és édesvíziek egyaránt vannak közöttük, de kivételesen szárazföldi fajok is akadnak. A tengeriek különösen színesek is lehetnek, közöttük találhatók a legnagyobb méretű faj a Bipalium javanum Loman, 1883, mely 60 cm-es. A Fekete-tengerben kisebb fajok találhatók, méretük a 0,3-30 mm között változik. Az édesvíziek és szárazföldiek mérettartománya: 0,8-23 mm. Körülbelül 150 fajuk él a Fekete-tengerben, s kb. 280 fajuk Európa édes- és félsós vizeiben, valamint szárazföldön nedves talajban. Ragadozók és dögevők egyaránt lehetnek. Többnyire fenéklakók, de vannak közöttük szabadon úszók is a tengerekben. Több mint 10.000 fajuk ismert világszerte, ezeket több rendbe sorolják, a leggyakoribb öt rendjüket tárgyaljuk az alábbiakban.

A Bélüregnélküliek rendjének (Ordo Acoela) tagjai nem rendelkeznek kikülönült középbéllel, helyette egy entodermális eredetű sejthalmaz található, vagy sejthálózat amelyet emésztősejtek alkotnak. A test hátoldala domború, keresztmetszetben ovális alakú. A garat néha hiányozhat. Idegrendszerük néha hálózatos. Protonefridiummal sem rendelkeznek. Egy sztatocisztájuk van, szíkmirigyük hiányzik. Molekuláris vizsgálatok arra mutatnak, hogy a laposférgek többi csoportjától függetlenül alakultak ki, az is elképzelhető, hogy valójában nem is e törzs tagjai, csupán konvergens evolúció eredménye a morfológiai hasonlóság. Kis- vagy mikroszkopikus méretű fajok, egyes fajaik algákkal élnek szimbiózisban. Főleg tengerben, ritkábban édesvízben is előfordulhatnak.

Az algatartó örvényféreg (Convoluta convoluta [Abildgaard, 1806]) teste egy amforához hasonlít, 1-1,5 mm hosszú. Oldalai behajlanak. A test elején egy sztatociszta található mediálisan két megnyúltabb szem által közrefogottan. Ezek narancsszínűek. A szájnyílást a páratlan petefészek eltakarja, az ivarnyílások a test hátsó felében találhatók. Színe zöld a szimbionta zöldalgáknak köszönhetően. Többnyire nem táplálkozik aktívan. A leggyakoribb faj a román tengerparton Konstancától délre. Az algák között él az aljzaton. Az Atlanti-óceán európai partjain gyakori rokona a Symsagittifera Convoluta) roscoffensis (Graf, 1891)

Az Egyenesbelűek rendje (Ordo Macrostomida) esetében a középbél egyenes. Páros protonefridiumaik vannak. Általában színtelenek. A hidrafaló örvényféreg (Microstomum lineare O. F. Müller, 1774) teste enyhén gömbölyded keresztmetszetben. A szájnyílás viszonylag kicsi, ovális. A garat egyszerű, de nagyon hosszan kiölthető. A fejtájékon oldalt számos érzőcsilló található, szemekkel is rendelkezik. Kifejezetten ivartalanul szaporodik hosszanti osztódással, állatláncokat hozva létre. Egy egyed hossza kb. 2 mm, egy 6-8 zoidból álló láncolat akár 10 mm is lehet. Színe változó: a halvány sárgától a barnáig és a rózsaszínűig midenféle változat előfordul. Kedvenc táplálékai az édesvízi hidrafélék, ezek csalánsejtjei azonban nem emésztődnek meg, hanem felvándorolnak az örvényféreg felhámjába, ahol megtelepednek és ugyanúgy aktiválódnak, mint a hidránál. Gyakori a vízinövényekkel gazdagon benőtt állóvizekben. Fekete-tengeri rokona a M. papillosum von Graf, 1882. A sziklás tengerparti részeken él 1-5 méteres mélységekben. 0,5-0,7 mm hosszú.

A Hármasbelűek rendje (Ordo Tricladida) a legismertebb édesvízi képviselőit tartalmazza az örvényférgeknek. Az ide tartozó fajokat többnyire planáriáknak hívják. Levélalakú lapított testük elülső vége lemetszett, háromszögű vagy lebenyes. Testvégük elvékonyodó, vagy háromszög alakú. Szájnyílásuk a hasoldal közepén található. Nevüket középbelük szerkezetéről kapták: a középbél három ággal rendelkezik, ebből egy előre, kettő hátra mutat. A középbél ágai a maguk során vakbélszerű oldalágakat fejlesztenek. A páros hím ivarmirigyek mindig a két hátsó középbél ág között találhatók. A női ivarmirigyek és a szikmirigyek mindig a test elején találhatók. Nagyságuk 10-30 mm között változik, színük többnyire barnás-fekete, ritkán fehéres. Testük elején, hátoldalukon két vagy több szem is található. Szájnyílásuk a hasoldal közepén található, az ivarnyílás e mögött helyezkedik el. A szájnyílás egy kiölthető garatban folytatódik, amelyet a planáriák ormányszerűen használhatnak a táplálék felszippantására (6. szövegdoboz). Az édesvíziek petéjüket ún. kokonba rakják, ez általában nyeles és növények, vagy egyéb aljzati elemek felszínére rögzül. A kikelt egyedek alapjában véve a felnőtt egyedek kisebb és nem ivarérett másolatai, kikülönült lárva alak ez esetben nincs. Többnyire elhullott állatokkal táplálkoznak.

6. szövegdoboz

A füles planária (Dugesia gonocephala [Duges, 1830]) testének eleje háromszög alakúan kihegyezett, két, szintén háromszög alakú oldallebennyel rendelkezik, ezekről kapta nevét is. E két lebeny áramlásérző szervként működik. Testvégük megnyúlt, elhegyesedő. Szájnyílásuk a test közepén található az izmos garatormánnyal. A hím ivarkészüléket alkotó páros herék számos apró herehólyagocskából épülnek fel, ezek a szájnyílás előtt helyezkednek el mediálisan. A herehólyagocskák vékony herecsatornácskákkal (vas efferens) csatlakoznak a vastagabb ondóvezetékhez (vas defferens). A két ondóvezeték egy tágas ondóhólyagba (vesicula seminalis) fut be, mely párzószervhez (penis) kapcsolódik. Az ondóhólyaghoz prosztata mirigyek is kapcsolódnak, a párzószerv pedig közös, hímnős ivarpitvarba torkollik. A női ivarkészülék a test elején, laterálisan elhelyezkedő hosszanti szerkezetű páros petefészekkel (ovarium) kezdődik. A petevezetékek (oviductus) a test hosszában végighaladva a hüvelyben egyesülnek (vagina). A petevezetékek mentén végig szikmirigyek találhatók, illetve végső szakaszukkal héjmirigyek kapcsolódnak. Az ivarpitvarba torkollik a párzótáska (bursa copulatrix), valamint egy ismeretlen szerepű mirigyes szerv. A hímnős ivarpitvar a szabadba nyílik a szájnyílás mögött. A megtermékenyítés egyidejű és kölcsönös. Barnás-fekete testük 10-25 mm hosszú, 5-6 mm széles, néha a hátoldalukon két sötétebb hosszanti sáv található. Hegyvidéki folyókban és patakokban nagyon gyakori kövek és levelek alatt.

Testvérfajának, a gyászplanáriának (Dugesia lugubris [Schmidt, 1861]) fejtájékának elülső széle tompaszögű vagy lekerekített, fülszerű oldallebenyekkel nem rendelkezik. Két szeme van. Testvége megnyúlt, elhegyesedő. Barnás-fekete teste 13-20 mm hosszú, 3-5 mm széles. Vízinövényekben gazdag, álló vagy lassan folyó vizekben él. Szennyezésre érzékeny.

Az alpesi planária (Crenobia alpina [Dana, 1766]) barnás-feketés színű. A fejtájékon két hosszú nyúlvány található, két szemük van. Egyes alfajoknak több garatjuk is lehet. Testvégük megnyúlt, elhegyesedő. Testük 10-16 mm hosszú, 3-4 mm széles. A tiszta, hideg és gyorsfolyású hegyi patakokat kedveli.

A mocsári planária (Planaria torva [O. F. Müller, 1774]) fejtájékának elülső széle egyenes vagy gyengén lekerekített. Csak két szemmel rendelkeznek, ezeket egy vékony fehér sáv övezi. Testvégük megnyúlt, elhegyesedő. Barna teste 10-20 mm hosszú, kb. 4 mm széles. Növényekben gazdag, álló vagy lassan folyó vizekben él, nem túl gyakori.

A tejfehér planária (Dendrocoelum lactea [O. F. Müller, 1774]) nevéhez méltóan tejfehér színű, az áttetsző testfalon keresztül a sötétebb emésztőcsatorna átüt. A lemetszett test elején négy kis lebeny található. A két középső lebenyke között egy tapadókorongszerű mirigyes készülék található. A két szem egymástól távol áll. Testvégük megnyúlt, elhegyesedő. Körülbelül 15-30 mm hosszú, 4-6 mm széles faj. Állóvizekben és lassú folyású patakokban él, mindenhol közönséges.

A sokszemű planária (Polycelis nigra [O. F. Müller, 1774]) a fejtájék elülső széle egyenes vagy lekerekített tompaszögű, nem rendelkezik nyúlványokkal. Számos apró szemmel rendelkezik, ezek a test elülső harmadában a test szélén helyezkednek el egy sorban. Fekete teste 10-13 mm hosszú, 2 mm széles. Vízinövényeken, álló vagy lassan folyó vizekben gyakori, 1.000 m tengerszint feletti magasságig megtalálható.

Az Ágasbelűek rendjének (Ordo Polycladida) tagjai viszonylag nagy méretűek, 10 mm-nél nagyobbak. A test levél alakú, széle többé-kevésbé hullámos. Szemekkel rendelkeznek, sztatocisztájuk hiányzik. A középbél sokszorosan sugárirányban elágazó, erről kapták latin és magyar nevüket. Müller-féle lárvával fejlődnek. Színesek is lehetnek. Többnyire tengeriek, nálunk csak a Fekete-tengerben élnek.

A bolyhos örvényféreg (Thysanozoon brocchi [Risso, 1818]) teste lapított, széles, levél alakú, 4-8 cm hosszú. A test széle szabálytalanul karéjozott, gyűrődött. Sötétebb színű hátoldalát számos apró bőrnyúlvány és szemölcs borítja, innen kapta magyar nevét. A test elején középen két rövid tapogatót találunk. A hosszúkás, ovális, ráncolt szegélyű szájnyílás a hasoldal első felében helyezkedik el, közvetlen mögötte pedig a páros hím és a páratlan női ivarnyílás található. A hasoldal közepe táján kisméretű tapadókorong található. A Földközi-tengerben előfordul. Rokona a narancsvörös örvényféreg (Yungia aurantiaca [Delle Chiaje, 1822]) nevéhez méltón narancsvörös, a Földközi-tengerben szintén gyakori. A Fekete-tengerből a Leptoplana tremellaris (O. F. Müller, 1774) ismeretes, többek között. Ennek a fajnak nincsenek tapogatói, és a test felszíne sem bolyhos.

A Tapadókorongosok rendje (Ordo Temnocephalidea) kistermetű (néhány milliméteres) fajokat tartalmaz, melyeknél a test elején 2, 5 vagy 12 ujj formájú tapogató található. A test hátulsó végén tapadókorong van. Felhámjuk nem rendelkezik csillós sejtekkel. Átalakulás nélkül fejlődnek édesvízi tízlábú rákokon vagy, ritkábban, teknősökön. Nem paraziták, hanem kommenzalisták: a gazdaállat felszínén tenyésző apróbb állatokkal, algabevonattal táplálkoznak, de természetesen a gazda táplálékmaradványait is elfogyasztják. A déli félteke trópusi és szubtrópusi vidékein élnek. Egyik ismert képviselője a csoportnak a Temnocephala minor Haswell, 1888 (ötujjas örvényféreg), mely öt ujjszerű nyúlvánnyal rendelkezik. Jáva szigetén, édesvízi rákokon található.

II. Újhámúak altörzse

(Subphylum Neodermata)

Eltérően az előző altörzstől csillós hámmal csak a lárvaalakok rendelkeznek, a felnőtt egyedeknél a felhám nagyon sajétosan alakul, ún. pszeudokutikula jön létre: a hámsejtek az alapi hártya alatt találhatók, s nyúlványokkal csatlakozva létrehoznak egy szinciciális védőréteget az alapi hártyán. Ez a sajátos szerkezet csakis erre az altörzsre jellemző, és összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy az ide tartozó fajok kivétel nélkül belső vagy külső paraziták. Számos fontos emberparazita tartozik ide. Körülbelül 40.000 fajuk ismert, ezeket három osztályba soroljuk.

Csáklyásférgek (Közvetlen fejlődésű mételyek) osztálya

Classis Monogenea Carus, 1863

Leginkább külső élősködők, testnagyságuk 0,03-30 mm között változik. A test elején 1-2 szívóka (prohaptor), a test végén a jól fejlett szívókorong (opisthaptor) található, melyben tapadókorongok és kapaszkodó horgok is találhatóak. A szájnyílás a test elején található, általában szubterminális és izmos garatban folytatódik. A bélcső egyszerű, általában kétágú és vakbélszerű elágazásokkal rendelkezik. Utóbél nincs. Kiválasztásuk elővesécskével (protonephridium). Idegrendszerük egyszerű, garat feletti idegdúcokból és hátrafele induló idegtörzsekből áll. Szemfoltokkal is rendelkezhetnek.

Hímnősek, megtermékenyítésük általában kölcsönös. A petéből kikelő horgas csillós lárvák (oncomiracidium) hasonlítanak a felnőtt egyedre. Fejlődésük közvetlen, egy petéből rendszerint egyetlen egyed fejlődik, gazdacsere nincs. Általában jelenlétük nem letális a gazdaállatra, csak nagyon nagy mennyiségben. Körülbelül 10.000 faj tartozik ide.

A horgasmétely (Gyrodactylus elegans Nordmann, 1832) jellemzője, hogy a testvégi tapadókészüléken csak kapaszkodó horgok vannak, szívókával nem rendelkezik. A tapadókészüléken nyolc pár szegélyhorog és két középhorog található. Elevenszülők, a kifejlett állat testében gyakran 1-3 leánynemzedék található. Pontyfélék bőrén és koploltyúján élősködik.

A hatszívókás métely (Polystoma integerrimum [Froelich, 1791]) ovális és lapított testének az elülső keskenyebb végén van a szájszívó, ennek közepén található a szájnyílás. Testvégi széles tapadókészülékén hat tapadókorong van, a két középső között két nagy kapaszkodóhorog, míg a tapadókészülék tövében hat kisebb kapaszkodóserte található. Rendszerint két pár szemfoltja van. Békák húgyhólyagjában élnek. Szaporodási ciklusa a gazdafaj szaporodására hangolt. Ennek megfelelően a békák szaporodási időszakában érik el a férgek az ivarérettséget, és ekkor hoznak létre petéket. A petékből kikelő fiatal egyedek ebihalakra tapadnak. Ha fiatal ebihalakat fertőznek meg, azok kopoltyújára tapadnak, gyorsan elérik az ivarérettséget és szaporodni kezdenek. Ha idősebb, kopoltyúval már nem rendelkező ebihalakra lelnek, akkor a gazdán maradnak, s annak kialakulásával párhuzamosan ők is ivaréretté válnak, s csak következő évben szaporodnak.

Az ikerféreg (Diplozoon paradoxum [Nordmann, 1832]) tapadókészülékében nyolc tapadókorong található, a 4-6 mm-es állat pontyfélék kopoltyúin él. Szemfolttal nem rendelkeznek. A faj érdekessége, hogy váltivarú. Míg fiatal példányai külön élnek, ivarérett alakjai szívókáik segítségével összetapad, majd egybe is olvad, ivarszervei egybenyílnak az állategyüttes X alakot ölt. Az egyik egyed ondóvezetéke összenő a másik egyed hüvelyével. A férgek elülső részében a szíkmirigy és az emésztőrendszer található, a hátsó részben helyezkedik el az ivarszerv.

Közvetett fejlődésű mételyek osztálya

Classis Trematoda Rudolphi, 1808 (= Digenea Carus, 1863)

Körülbelül 20.000 faj tartozik ebbe a csoportba, méretük 0,5 mm és 1,5 m között változik. Általában belső élösködő fajok, melyeknek igen bonyolult egyedfejlődésük van, egy végleges gazdán és egy vagy több köztesgazdán keresztül történik a fejlődés, az ivarérett és lárva alakok más és más gerinces illetve gerinctelen állatban fejlődnek. A kifejlett alak a végleges gazda (különböző gerinces állat) vérében, emésztőkészülékében, belső szervében élősködik, a peték a bélsárral ürülnek a külvilágba, s általában az első lárvaalaknak nedves-vizes közegre van szüksége. Feltehetően eredetileg puhatestűek endoparazitái lehettek, amelyek a puhatestűekkel táplálkozó gerincesekhez alkalmazkodhattak másodlagosan. Erre utalhat az ősi jellegű Aspidogastrea csoport életmódja.

Kültakarójuk bonyolult szerkezetű szinciciális szerkezetű pseudokutikula, mely az alapi hártya alá bevonult hámsejtek plazmanyúlványainak összeolvadásából jütt létre, mitokondriumokat is tartalmazhat. A kültakarón tüskeszerű vagy pikkelyszerű képletek is találhatók. Ez a szerkezet védi a parazitát a gazda emésztőenzimeitől. Ugyanakkor a várben élő mételyek kültakarója eltérő szerkezetű.

A gazdaszervezetben való megtapadást két erős szívókorong teheti lehetővé, az egyik a szájszívó, a test csúcsi részén, a másik a hasi szívó (acetabulum) a test elülső harmadában található. Néha egyik, ritkán mindkét szívókorong hiányozhat.

Emésztőkészülékük egyszerű, a szájnyílást rövid garat, nyelőcső, majd átlalában kétfele elágazó középbél követi. Utóbéllel és végbélnyílással nem rendelkeznek. Idegrendszerük egyszerű, kiválasztókészülékük protonefrídium. A vérmételyek kivételével mind hímnősek, a megtermékenyítés többnyire kölcsönös.

Juhok és kecskék májában él főleg a lándzsamétely (Dicrocoelium lanceatum Stiles et Hassal, 1896). Teste lándzsaszerűen kihegyezett, 5-10 mm hosszú és 2-3 mm széles, piszkosfehér színű. A test elején található a szájszívó, közepén a szájnyílással, ennek a közelében van a hasszívó. A tapadókorongok között található az ivarnyílás, míg a test hátsó végén a kiválasztószerv nyílása. A szájnyílás rövid és izmos garatban folytatódik, majd a vékony nyelőcső következik mely a kétfelé ágazó középbélben folytatódik. A középbél vakon végződő ágain nincsenek elágazások.

Bonyolult hímnős ivarszervei vannak. A test első harmadában a két nagy szabálytalan lebenyalakú here (testis) található melyek vékony ondóvezetékben (vas deferens) folytatódnak. A két ondóvezeték páratlan ondóhólyagban (vesicula seminalis) egyesül, ez kilövelő járatban (ductus ejaculatorius) folytatódik és párzószervben (penis vagy cirrus) végződik. Az ivarszerv három utóbbi szakasz az ovális cirruszacskóban található, amelynek a csúcsi részén nyílik a hím ivarnyílás.

A női ivarszerv kezdeti szakasza a petefészek (ovarium) a herék mögött található, azoknál kisebb lebenyalakú szerv. Rövid és vékony petevezetékben (oviductus) folytatódik. A petevezeték végső, megvastagodott szakasza az ooptypus. Az ootypust héjmirigyek veszik körül, ide nyílik az ondótartály (receptaculum seminis), a Laurer-féle csatorna, melynek szerepe még nem tisztázott, és a szíkmirigyek közös vezetéke. Az ootypus hosszú kanyargós méhben (uterus) folytatódik. Az méh vékony átlátszó falán keresztül láthatók a petesejtek is mikroszkóp alatt, ezek a méh kezdeti szakaszában világos, sárgás színűek, majd végső szakaszában érettek, sötétbarnák. A méh a női ivarnyílásban végződik, ez a hím ivarnyílás mellett található. A test két szélén, annak középső harmadában találhatóak a gazdagon elágazó szíkmirigyek. A szíkmirigyek vezetékei a test középvonalában egyesülnek, majd az ootypusba torkolnak.

Köztes gazdái szárazabb területeken élő csigák (Zebrina sp., Helicella sp.) és hangyák (Formica sp.). A féregből kikerülő petében már kialakult csillós lárva (miracidium) található, ez kerül a csigába, ahol csíratömlő (sporocysta) alakul ki belőle. A csíratömlőből egyenesen farkos lárva (cercaria) fejlődik ki, a farkos lárvák tömegesen, nyálkacsomóba burkolva kerülnek ki a gazdaszervezetből. A nyálkacsomókat különböző hangyafajok (főleg Formica sp.) veszik fel, s a farkos lárvák ezekben a köztesgazdákban alakulnak farok nélküli metacercaria lárvákká. A lárvák a gazdaállat potrohában fejlődnek, azonban egyesek a hangyák garat alatti idegdúcába vándorolnak, s e dúc károsítása révén sajátosan módosítják a hangya viselkedését: hűvösebb esti vagy hajnali időszakban a növényekre kapaszkodnak, majd rágójuk és egész testük görcsbe rándul és nem képesek elhagyni a növényt. A végleges gazda legelés révén, a köztesgazda hangyák elfogyasztásával fertőződik. A garatalatti idegdúcba vándorolt lárvák azonban elhalnak, s ez egy sajátos példája az altruista viselkedésnek, hiszen tevékenységük révén válik lehetővé a többi lárva továbbjutása a gazdaállatba.

A Leucochloridium fajok szintén sajátosan módosítják köztesgazdájuk viselkedését, illetve főként kinézetét. A köztesgazdaként használt szárazföldi csigákban a csíratömlők napközben a csiga tapogatóiba vándorolnak, ahol felduzzatsztják a tapogatót, és sávozott testükkel, valamint ritmikus lüktetéssel felhívják a madarak figyelmét a csigára. Valójában a csiga tapogatói mozgó hernyókra emlékeztetnek. A madár lecsípve a csiga tapogatóját fertőződik.

A májmétely (Fasciola hepatica Linnaeus, 1758) viszonylag nagy, 2-4 cm hosszú és 1 cm széles, tökmag alakú féreg. Színe piszkosfehér, kutikulájában hátrafelé irányuló tövisek vannak. A test elején elején található háromszögalakú kiemelkedés csúcsán van a szájszívó, a kiemelkedés alapjánál van a hasszívó. A szájszívó és hasi szívó között találjuk az ivarszervek nyílását, a test hátsó végén van a kiválasztó nyílás. A garat rövid, akárcsak a nyelőcső, ezután következik a középbél két ága, ezek a test közepe táján, egymás közelében találhatók. A középbél ágaiból mintegy 15-20 gazdagon elágazó vakbél indul ki. A gazdaállat vérével táplálkozik.

Az ivarszervek felépítése a lándzsamételyéhez hasonló, de alakjuk és helyzetük bizonyos eltéréseket mutat. A két here elágazó és a test egész középtájékát kitölti. A petefészek ugyancsak elágazó de kisebb, a herék előtt a test jobboldalán található. nagyon fejlettek és gazdagon elágazóak a test két oldalán elhelyezkedő szíkmirigyek. A kanyargós méh aránylag rövid, az ooptypus és az ivarnyílás között található.

Elsősorban a juhok és szarvasmarhák parazitája, világszerte elterjedt és a mételykór okozója, a gazdaállat epeútjaiban él. Köztesgazdája Európában a törpe iszapcsiga (Lymnaea = Galba truncatula O. F. Müller, 1774 ), más kontinenseken ezt a szerepet más csigafajok töltik be. Véletlenszerűen emberbe is behatolhat, ahol szintén az epeutakban rögzül. A fertőzött állat lefogyását, legyengülését, vérszegénységet okoz, mely pusztuláshoz vezet.

Fejlődéséhez több feltételnek érvényesülnie kell. A petéknek tocsogós rétekre, láprétekre kell kerülniük, ahol a köztesgazda él. A májmétely által naponta létrehozott kb. 20.000 petéből ún. csillós lárvák (miracidium) kelnek ki, ezeknek csillós felhámjuk és agydúckezdeményük van. A csillós lárváknak egy nap áll rendelkezésükre, hogy ráakadjanak a köztesgazda csigára. A csiga köpenyüregébe hatolva a csillós lárva csíratömlővé (sporocysta) alakul, mely újabb csíratömlőket hozhat létre. Rövidesen a csíratömlők azonban dajkákat (beles csíratömlő – redia) hoznak létre (10-12 csíratömlőnként), melyek a csiga középbélmirigyébe vándorolnak, ahol ún. farkos lárvák (cercaria) jönnek létre belőlük (egyenként kb. 20), melyek elhagyják a csigát, előidézve annak pusztulását, és úszva vízi, vízparti növényeket keresnek. Ezeken letapadnak és elvesztik farokrészüket (metacercaria). Innen a végleges gazdába növényzet lelegelésével jutnak el. Akár több évig is élhetnek.

A vérmétely (Schistosoma haematobium [Bilharz, 1852]) váltivarú faj, a nemek között nagyfokú ivari kétalakúság van. A hím laposabb, nagyobb, mételyszerű, teste kétoldalt felhajló és egy csatornát (canalis gynecophorus) képez a hasszívó után, melyben a hengeres testű nőstény tartózkodik. A szívókák rendszerint gyengén fejlettek. Köztesgazdái vízi csigák (Bulinus sp.). A lárvális fejlődés során hiányzik a rédia és a metacerkária állapot. A farkos lárvák közvetlenül fertőzik a végleges gazda embert, átfúrva magukata bőrön keresztül a vérkeringésbe jutnak, s a bilharziózisnak nevezett betegséget okozzák. A vérmétely elsősorban a húgyhólyag vénás fonataiban telepszik meg, itt válik ivaréretté, míg rokonfajai a bél, a húgy-ivarszervek, valamint a máj és a lép vénáiban telepszenek meg. A peték süllyedés révén vándorolnak a gazdaegyedben, átfúrják az útjába kerülő szervek falát, és a bélen, a húgyhólyagon keresztül a széklettel és a vizelettel a külvilágba jut. Fájdalmakat és vérvizelést okoznak. Több hasonló viselkedésű rokona van, ezek mind trópusiak vagy szubtrópusiak. Ezek közül egyesek hasgörcsöket, véres hasmenést is okoznak, több mint 100 millió fertőzött személy él a harmadik világban, és a betegség több mint 200.000 halálesetért tehetők felelőssé. A vérmétely Észak-Afrikában, és főleg Közel-Keleten és Indiában elterjedt. Védekezni ellene a fertőzött területeken való fürdőzés elkerülésével, illetve a köztesgazda csigafajok irtásával lehetséges.

Bilharz német orvos írta le 1852-ben a mételyek által okozott, a trópusokon és a szubtrópusokon honos megbetegedést, mely egyiptomi vérvizelésként ment át a köztudatba, de bilharziázis néven is ismert. A legrégebbi ismert laposféreg maradványok is a vérmétely rokoni körébe tartozó fajok petéi egyiptomi múmiákból.

A csigamétely (Aspidogaster conchicola Baer, 1827) a közvetett fejlődésű mételyeken belül a egy kis fajszámú (kb. 40 faj), sajátos morfológiájú csoport (Aspidogastrea) képviselője. Ezek a fajok puhatestűek (csigák és kagylók) és gerincesek (halak, teknősök) belső élősködői. Általában a gerinctelen fajok lehetnek köztesgazdák és végleges gazdák egyaránt, azonban a gerincesek csakis végleges gazdák lehetnek. Jellegzetességük az állat hasi oldalán található ovális alakú és terjedelmes, néha sövényekkel osztott hasi szívó (opisthaptor), mely az élősködő rögzítését szolgálja valamely belső szervben. A szájszívó, mely a legtöbb mételynél megtalálható, itt hiányzik. Egyedfejlődése egy, esetleg két gazdaállatban történhet, ez utóbbi esetben a végleges gazda olyan gerinces állat, mely nem kifejlett élősködő egyedeket tartalmazó csigákat fogyaszt. A csigamétely 2,5 mm hosszú, édesvízi kagylókban, csigákban, halakban, hüllőkben élősködik, ahol a bélben, vesében, középbélmirigyben találjuk. Gerincesekbe a fertőzött gerinctelen gazdák elfogyasztása révén jut a csigamétely.

Galandférgek osztálya

Classis Cestoda

A legszélsőségesebben alkalmazkodott élősködő laposférgek, tudományos nevük (kestos, gr.) tüskéket, horgokat jelent. A gerinces állatok tápcsatornájában élősködő állatok, gazdacseréjük rendszerint egy adott ragadozó-zsákmány táplálékláncba illeszkedik, vagyis a végleges gazda a köztesgazda elfogyasztása révén fertőződik. Színük a fehéres-sárgástól a szürkéig változhat. Méretük az 1 mm-es fajoktól a 15 m-ig változhat. Testük lehet tagolatlan vagy tagolt. A tagolt galandférgeknél a testen elkülöníthetjük a dajkát (scolex), melyen kapaszkodószerveket találunk (szívólebeny, kapaszkodó horog stb.). Igen kicsi. A nyaki rész a dajkát a féreglánctól (strobila) választja el, s germinatív zónaként sarjadzással (harántosztódással) hozza létre az állat testét alkotó ízeket (proglottis). Ennek megfelelően a legfiatalabb ízek mindig közvetlenül a nyaki rész után következnek, míg a legidősebb (ún. érett ízek) a strobila végén találhatók. Párhuzamosan ezzel az ízek hátrafelé egyre nagyobbak. Számuk fajonként változó 3 és 4.500 között. Az ízek kapcsolodásában két alapvető típus különböztethető meg: (a) acraspedot-nak nevzzük, amennyiben az ízek szélei nagyjából párhuzamosan futnak, kapcsolódásukat enyhe befűződés jellemzi, és a féreglánc oldalvonala enyhén hullámos képet mutat, míg (b) craspedot-nak nevezzük, ha az ízek ráhajlanak a következőkre, s az ízek scolex felőli vége keskenyebb, mint hátulsó végük, s ilyen módon az ízek felülnézetben trapéz alakúak, a féreglánc oldalvonala fogazott. Valójában nehéz eldönteni, hogy egyedláncolatról van szó, vagyis leegyszerűsödött egyedek által alkotott parazita telepről, amely rögzítőkészülékkel rendelkezik, vagy valóban egyetlen egyeddel, amely számos ivarszervvel rendelkezik. Feltehetően e kérdés nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem eldönthető, e sajátos testszerkezet mindenképpen a parazita életmódhoz való alkalmazkodást szolgálja.

Parazita életmódhoz való tökéletes alkalmazkodásukat jelzi, hogy nincs emésztőkészülékük, ugyanakkor felhámrétegük mikrobolyhokkal rendelkezik, ami jelentősen megnöveli a felszívófelületet. Főleg szénhidrátokat szív föl a bélnedvből. Légzésük anaerob.

Az idegrendszer központja a dajkában elhehelyezkedő ideggyűrű és két idegdúc. Az ebből a dajka csúcsi része és a strobila fele induló idegtörzsek és az ízenként ismételődő harántgyűrűk alkotják az idegrendszert. A három pár hosszanti idegtörzsből egy pár jól feklett laterális, egy-egy pár kevésbé fejlett dorzális és ventrális helyzetű.

Kiválasztószervük elővesécske (protonephridium). Túlnyomó többségük hímnős, proterandrikus hermafroditák. A megtermékenyítés többféle lehet: egyedek közötti, ízek közötti és ízen belüli. Felődésük során akár több lárvaalakon is átmehetnek. Az első lárvaalakok között található a tízhorgas lárva (licophora) és a hathorgas lárva (oncosphaera). Ez utóbbinak egy sajátos típusa a csillós hathorgas lárva (coracidium), mely csillókkal rendelkezve a külvilágban kezdi el fejlődését. Az első vagy második köztigazdában kialakuló végleges lárvaalakok alkalmasak a végleges gazdába jutva a galandféreg kifejlesztésére. Körülbelül 10.000 fajuk ismert.

1. Tagolatlan galandférgek alosztálya

Subclassis Cestodaria

Testük nem tagolt (monozoitikus), vagyis nincsen ízekre osztva és a dajka sem különült el. Egyetlen hímnős ivarkészülékkel rendelkeznek. Lárvájuk tízhorgas lárva (licophora). Kevés fajuk ismert, melyek halakban élősködnek. A levélalakú galandféreg (Amphilina foliacea [Rudolphi, 1819]) 0,6-5 cm hosszú, 3-15 mm széles. Teste lapos, megnyúlt ovális. Feji végén kiölthető ormány van. A tokfélék élősködői.

Tagolt galandférgek alosztálya

Subclassis Eucestoda

Fejlett dajkával rendelkeznek, a test többi része, kevés kivételtől eltekintve, ízekre tagolódik (polyzoitikus), a strobila akár több ezer ízből is állhat Ízenként egy vagy több ivarrendszer található. Lárvájuk általában hathorgas lárva (oncosphaera), egy vagy két köztesgazdával rendelkeznek. Tizenkét rendjük van: Aporidea, Caryophyllidea, Cyclophyllidea, Diphyllidea, Lecanicephalidea, Litobothridea, Nippotaeniidae, Proteocephalidea, Pseudophyllidea, Spathebothriidea, Tetraphyllidea, Trypanorhyncha. Négy rendjüket ismertetjük részletesen, melynek képviselői a régiónkban is előfordulnak.

A Szegfűférgek rendje (Ordo Caryophyllidea) kis csoport, alig 140 faj tartozik ide. Megnyúlt testük szalagalakú, tagolatlan, s ez által mintegy kivételt képeznek az alosztályon belül. Az egyetlen hímnős ivarszerv a test hátsó részében található. A feji vég sajátos, legyezőszerűen vagy gömbszerűen kiszélesedő, és nem visel horgokat. Az ivarnyílás hasi elhelyezkedésű. Elsősorban édesvízi halak élősködői, kifejlődésükhöz egyetlen köztesgazda, többnyire egy kevéssertéjű gyűrűsféreg szükséges.

A szegfűféreg (Caryophyllaeus fimbriceps Annenkova-Chlopina, 1919) elülső testvége legyezőszerűen kiszélesedik, többé-kevésbé csipkézett. Petefészke H-alakú. Pontyfélék bélcsatornájában élősködik, akár a halak pusztulását is okozhatja.

Szívógödrös galandférgek rendjébe (Ordo Pseudophyllidea) tartozó fajok nagyrészén a dajkán egy háti és egy hasi tapadógödör (bothridium) figyelhető meg, a féregláncolat ízei szélesebbek, mint amilyen hosszúak, ízeik általában azonos fejlettségűek, az állat testéről általában csoportosan válnak le. Az ivarnyílások a proglottisok középvonalában helyezkednek el. Többnyire két köztesgazdájuk van. A petéből kikelő csillós lárva (coracidium) többnyire egy alacsonyabbrendű rákba kerül, ebben procercoid lárvává alakul. A második köztesgazda egy hal, ennek a testében plecorcercoid lárva formájában jelenik meg az élősködő. A kifejlett férgek leggyakrabban ragadozó halakban, esetleg más, halakkal táplálkozó gerincesekben élősködnek.

A szíj-galandféreg (Ligula intestinalis [Linnaeus, 1758]) viszonylag nagy termetű (1 m) féreg, a dajka nem fejlődik ki, szerepét a strobila eleje veszi át, itt a rögzítést két sekélyebb tapadógödör végzi. A strobila tagoltsága alig látható. Ízenként egy-egy ivarkészülék található, ezek kivezető nyílásai középen egy sorba rendeződnek. Az ivarmirigyek és nyílásaik már az utolsó lárvastádiumban megjelennek. Procercoid lárvája apró evezőlábú rákokban (Cyclops sp., Diaptomus sp.) él, a plerocercoid lárva a rákokat elfogyasztó pontyfélék testüregében fejlődik. A plerocercoid lárva tagolatlan, 15-30 cm hosszú, szalagszerű, mindkét vége elkeskenyedő és lekerekített. Fehéres kutikulájának a felszínén szabálytalan harántredők és két hosszanti barázda található. Pontyfélékben fejlődnek, leggyakrabban dévérkeszegben, veresszárnyú keszegben, pirosszemű kelében és balinban. Kifejlődve a hal legyengülését okozzák, majd pusztulását, végső fázisban a hal testürege kifakadhat. A halak fehér hasának megnagyobbodása, illetve legyengülésükkel járó hátukra fordulásuk mintegy felhívja a hallal táplálkozó madarak figyelmét a könnyű prédára. A kifejlett féreg tehát halevő madarakban él.

Az ember széles galandférge (Diphyllobothrium latum [Linnaeus, 1758]), mérete a végleges gazda tápcsatornájának méretétől függ, házi és vadon élő ragadozókban 1-4 m, az ember esetben elérheti a 15 m hosszúságot is, ami egyben 4.000 ízet is jelenthet, a dajka mindössze 2-3 mm hosszú. Az ízek a dajka után közvetlenül szélesebbek, mint amilyen hosszúak, az érett ízek azonban négyzet alakúak. Két köztesgazdája van, egy evezőlábú rák az első, a második egy hal. Európa, Ázsai és Észak-Amerika területén elterjedt.

A Proteocephalidea rend (Ordo Proteocephalidea) tagjai négy egyszerű szívókával rendelkeznek a dajkán. Egyes fajoknak csúcsi helyzetű szívókájuk is van, vagy kitinképződményekkel felszerelt ormányuk. A test általában jól tagolt, az érett ízek hosszabbak, mint amilyen szélesek. Édesvízi halakban és hüllőkben élősködnek a kifejlett férgek. A sügérféreg (Proetocephalus percae O. F. Müller, 1780 ) a sügér (Perca fluviatilis Linnaeus, 1758), esetlegesen a vágódurbincs (Gymnocephalus cernuus Linnaeus ) vagy a fogassüllő (Stizostedion lucioperca Linnaeus ) bélcsatornájában élősködik. Jól fejlett csúcsi helyzetű ötödik szívókával rendelkezik. Rokonai más édesvízi halakban is előfordulnak.

Szívókás galandférgek rendjének (Ordo Cyclophyllidea) fajai a dajkájukon négy szívókoronggal (acetabulum) rendelkeznek. Gyakran a dajka közepén találálható ormányszerű kiemelkedésen (rostellum) egy vagy több horogkoszorú is található. Az ízek általában hosszabbak, mint amilyen szélesek. Ivarnyílásaik a proglottisok oldalán helyezkednek el. Általában egy köztesgazdájuk van, hathorgas (oncosphera) lárva alakjában jutnak annak a szervezetébe és ott hólyaglárvává (cysticercus) alakulnak. A köztesgazda gerinctelen vagy gerinces állat, a végleges gazda többnyire madár vagy emlős. Ez a legnagyobb fajszámú rend a galandférgek osztályában.

Az egyik legismertebb emberi élősködő a horgasfejű galandféreg (Taenia solium Linnaeus, 1758), melynek kifejlett alakja az ember vékonybelében él. Köztesgazdája a sertés, ennek izomzatában található a borsóka vagy hólyaglárva (cysticercus), ez nem éri el az 1 cm-es átmérőt. Atipikusan akár ember is lehet köztesgazda, vagy kutya, ekkor a borsóka az izomzatban vagy az agyban fejlődik ki. Elégtelenül sütött, főzött vagy nyers hús fogyasztása révén fertőződhet az ember.

Hossza 2-5 m, szélessége 6-7 mm. Teste fehéres színű, 800-900 ízből áll. A test elején kicsi (0,5-1 mm átmérőjű) gömbded dajka (scolex) található. A dajkának rögzítő szerepe van, oldalán található a négy szívókorong, csúcsi részén rövid ormányon (rostellum) 22-32 horogból álló, kétsoros horogkoszorú található. A dajka után rövid tagolatlan nyaki rész következik, majd az ízekre tagolódott strobila. Az ízek alakja módosul idővel: a fiatal ízek (közvetlenül a nyaki rész után) kis méretűek és szélesebbek hosszúságuknál, míg az idős ízek (a strobila végén) nagy méretűek és hosszabbak a szélességüknél. A strobila közepén elhelyezkedő ízek köztes méretűek, és ennek megfelelően szélességük és hosszúságuk nagyjából azonos. Az ízek egyik oldalán (váltakozva) szemölcsszerű kiemelkedésen helyezkednek el az ivarszervek.

A strobila közepe táján vannak az ivarérett ízek, melyek jól kifejlett hímnős ivarszerveket tartalmaznak Az ivarszervek minden ízben megismétlődnek. A hím ivarmirigy a parenchimában elszórt apró, gömbded herehólyagocskákból (testiculus) áll. Ezekből vékony herecsatornácskák (vas efferens) indulnak ki, amelyek páratlan ondóvezetékben (vas deferens) egyesülnek, ennek végső szakasza a párzószerv (cirrus), cirrus-zacskóban található. A párzószerv az ivarptivarba nyílik, ez az íz egyik oldalán található ivarszemölcsön torkollik a szabadba.

Az ízek hátulsó és középső részében helyezkedik el a súlyzó alakú petefészek (ovarium). A rövid petevezeték (oviductus) végső szakasza kitágulva ootypust képez, amelyet héjmirigyek vesznek körül. Az ootypusba nyílik a petefészek mögött elhelyezkedő szíkmirigy vezetéke. Az ootypus vastagabb ondótartályban (receptaculum seminis), majd vékonyabb hüvelyben (vagina) folytatódik, ez utóbbi az ivarpitvarba torkollik. Ugyancsak az ootypussal kapcsolatos az ízek középvonalában végighúzódó, tömlő alakú méh (uterus).

A strobila végén található ízekben, a méh kivételével, a hímnős ivarszerv nagyrészt visszafejlődik. A méh gazdagon elágazva kitölti az íz belsejét. A horgasfejű galandféregnél a méh központi részéből 7-10 pár elágazó oldalnyúlvány indul ki. Az ízek két oldalán megfigyelhetők a kiválasztószerv (protonephridium) oldalcsatornái, valamint az íz hátulsó széle közelében a harántcsatorna.

Ugyancsak az ember vékonybelében élősködik a simafejű galandféreg (Taenia saginata [Goeze, 1782]), melynek azonban szarvasmarha a köztesgazdája. Borsókája szarvasmarhában található a rágóizmokban, nyelvben és a szív izomzatában, átmérője nem éri el az 1 cm-t. Fertőződni elégtelenül sütött vagy főzött, esetleg nyers hús fogyasztásával lehet. Elérheti a 10 m-t is, 1000-nél több ízzel rendelkezik, szélessége 10-12 mm. Bár a dajkán szintén négy szívókorongot találunk, de ellentében testvérfajával ormánya és horogkoszorúja nincs. Eltérően testvérfajától az érett ízben a méh 18-20 pár oldalelágazással rendelkezik. Egyetlen érett ízében akár 50-80.000 pete is lehet, naponta több íz is külvilágba kerülhet, s így akár 700.000 pete is kijuthat.

Emberre nézve nagyon veszélyes a háromízű vagy törpe galandféreg (Echinococcus granulosus [Batsch, 1786]), mely kutya- és macskafélék bélcsatornájában él. Köztesgazdái növényevő emlősök vagy rágcsálók (ló, szarvasmarha, juh, kecske, sertés) és esetlegesen ember is. Lárvája a rívókatömlő (hydatida, echinococcus) a köztes gazda különböző szerveiben (főleg máj, tüdő, agy) telepszik meg, elnyomva az illető szervek szöveteit. A lárvaalak néha elérheti a gyermekfej nagyságot és a több kilogrammos súlyt. Az ember általában a kutyától fertőződik. Csak 3-6 mm hosszú, dajkáján négy szívókorong és horogkoszorú van. Összesen 3-4 ízből áll a strobila, az első ízek többé-kevésbé négyszögletesek, az utolsó a legnagyobb, ez ovális alakú.

A kutya galandférge vagy uborkamagképű galandféreg (Dipylidium caninum [Linnaeus, 1758]) a kutyában és macskában él, kivételesen az emberbe is bekerül, főleg gyerekkorban. Köztesgazda a kutyabolha (Ctenocephalides canis [Curtis, 1826]), illetve a macska- (C. felis [Bouché, 1835]) és emberbolha (Pulex irritans Linnaeus, 1758), valamint a kutya szőrtetve (Trichodectes canis De Geer, 1778 ). A külvilágba kerülő pete a bolhalárvákba jut, végül a cysticercoid típusú lárva a felnőtt bolhában alakul ki, s egy bolhában akár több lárva is lehet. A végleges gazda bolhászkodás révén fertőződik, a bolhák szétrágásával. Gyerekek általában az állatok simogatásakor fertőződhetnek a kéz nem megfelelő tisztítása következtében. Hossza kb. 45 cm, a strobila 90-115 ízből áll. A dajkán négy szívókorong és hosszú visszahúzható rostellum van, melyen több körben elhelyezkedő, rózsatövishez hasonló horgokat találunk. Az érett ízek oválisak, uborkamaghoz hasonlítanak, vöröses színe az őt kitöltő petetoktól kapta. Minden ízben páros ivarszerv van, ennek megfelelően a proglottisok mindkét oldalán egy-egy, mélyedésben elhelyezkedő ivarnyílás található. Kozmopolita faj.

Az óriás galandféreg (Moniezia expansa [Rudolphi, 1805]) juhban, szarvasmarhában, kecskében él, köztesgazdái talajlakó páncéloskatkák (Oribatidae). Elérheti a 10 m-es hosszt is, de általában 1-5 m-es.

A dajka nem rendelkezik ormánnyal, és a dajkán nincsenek kapaszkodóhorgok. Az ízek harántosak, csaknem háromszor szélesebb a hosszúságánál, ivarszervei párosak, a proglottis mindkét oldalán van egy-egy ivarnyílás. A hím ivarmirigy számos apró herehólyagocskára tagolódik, ezek elszórva találhatók a parenchimában, és vékony herecsatornácskákban folytatódnak. A herecsatornácskák vastagabb, kanyargós ondóvezetékben egyesülnek, ennek a végső szakasza a párzószerv, ez a cirruszacskóban helyezkedik el, és az ivarpitvarba nyílik.

A petefészkek lekerekített lebenyszerűek, az ízek két széle közelében találhatók,. A rövid petevezetékek kiszélesedő ootypusban végződnek, ez sötétebb pontnak látszik a petefészek közepe táján. A szíkmirigy szabálytalan ovális alakú, a petefészeknél kisebb, vezetéke az ootypusba torkollik. az ootypus vastagabb ondótartályban folytatódik, majd a vékonyabb hüvely következik, ez az ivarpitvarba nyílik. Az ivarpitvar szemölcsszerű kiemelkedésen torkollik a szabadba. Az ízek oldalszéle közelében vannak a kiválasztószerv oldalcsatornái, a hátulsó széle közelében a harántcsatorna. Az érett, leszakadó ízek rizsszemekre hasonlítanak.

A gyakoribb hazai édesvízi planáriafajok határozókulcsa

Gyűjtés és preparálás

Édesvízi planáriák

A planáriák egész éven át gyűjthetők. Hegyvidéki patakokban és folyókban a vízfenék köveinek alsó oldalán élnek, álló és lassan folyó vizekben többnyire a vízi növények felületén, ritkábban az aljzaton találhatók. Puha testük könnyen megsérül, ezért finom ecsettel választjuk le a planáriákat az aljzatról, vízzel telt üvegbe helyezve szállítjuk haza, a hidegvíz kedvelő fajok szállítására legalkalmasabb egy termosz. Akváriumban vagy nagyobb vízzel telt edényben, árnyékos és hűvös helyen, hosszabb ideig eltarthatók, és így élve tanulmányozhatók. A planáriák megölésére és rögzítésére a Beauchamp-féle keveréket használjuk (6 rész 90%-os alkohol + 3 rész 40%-os formalin + 1 rész jégecet), megelőzőleg kevés vízzel óraüvegbe helyezzük a planáriákat, megvárjuk míg kinyúlnak és alkalmas pillanatban hirtelen rájuk öntjük a rögzítő folyadékot. Néhány perc után Petri-csészében tesszük a megdöglött állatokat és tárgylemezzel leszorítjuk őket, hogy kisimulva keményedjenek meg, a Petri-csészében friss rögzítőfolyadékot öntünk. A rögzítőfolyadékból kivett állatokat 6-12 óra múlva 80-90%-os alkoholban tárolhatjuk vagy alkholsorozaton és xilolon átvíve kanadabalzsamba zárhatjuk a planáriákat. Az ikyen készítményeket a pigment nélküli fajoknál (Dendrocoelum sp.) a bélcsatorna is tanulmányozható, e célból a rögzítés előtt valamely sok pigmenttartalmú állattal etetjük meg a tejfehér planáriát. A rögzíett planáriákból parafinba ágyazva keresztmetszetek is készíthetők, festésük hematoxilin-eozinnal vagy más festési módszerrel történik.

Közvetlen és közvetett fejlődésű mételyek

A mételyek kivétel nélkül élősködő életmódot folytatnak. A külső élősködőket finom (Leonhard) csipesszel válastzjuk le a gazdaállat testéről. A belső élősködők többnyire a gazdaállat üreges szerveiben (testüreg, bélcsatorna, ivarszervek, húgyhólyag, stb.) találhatók. A májban élő mételyek az epeutakból gyűjthetők.

Az emlősök, madarak és hüllők parazitáit 0,9%-os, a kétéltűek és haéak férgeit 0,6%-os konyhasóoldatba helyezzük és megtisztítjuk a hozzájuk tapadt szennyeződésektől. Rögzítés előtt az állatokat nagyságuknak megfelelően , fedő- vagy tárgylemezzel leszorítjuk, hogy kiterüljenek, azután öntjük reájuk a rögzítő folyadékot. A rögzítő folyadék lehet tömény vizes szublimát oldat vagy Beauchamp-féle keverék. Rögzítés után 70%-os alkoholban átmossuk a férgeket, majd 70%-os alkoholban vagy 4%-os formalinban tároljuk az anyagot.

A beslő szrevek megfestett férgeken tanulmányozhatók. Legeredményesebben boraxkarminnal festhetők. A boraxkarminos festék készítése: 4 g boraxot és 2-3 g kármint eldörzsölünk és 93 cm³ forró desztillált vízben feloldunk, majd kihűlés után 100 cm³ 70%-os alkoholt adunk hozzá. Az oldatot többször felrázzuk, és 48 óra után leszűrjük. Mielőtt a festékbe helyeznén a rögzített férgeket, 8-24 óráig desztillált vízben áztatjuk. A festés ideje nagyságuknak megfelelően 2-24 óra, ezt követően 0,1-0,3%-os sósavas alkoholban differenciáljuk az állatokat, egészen addig, míg a flreg szervei láthatóvá válnak, majd desztillált vízben 5-10 percig áztatjuk az anyagot. A víztelenítést növekvő koncentrációjú (60%, 80%, 96%, abszolút) alkohol sorozatban végezzük, világosításukra szegfűszeg olajat, xilont, terpentineolt vagy methilbenzoátot használunk, végül kanadabalzsamba ágyazzuk a készítményt.

Galandférgek

Kizárólag belső élősködők A kisebb fajokat, valamint a nagyobbak dajkáit és egyes ízeit a szívóférgeknél ismertetett módon rögzítjük, festjük és állandó mikroszkópi preparátumot készítünk belőlük. A nagyobb fajokat 4%-os formalinban konzerváljuk.

Bibliográfia

Axmann, Á. (1992): Fertőzések és trópusi betegségek. Alfa Power Kft., Győr.

Kis, B. (1981): Állattan gyakorlatok I. Gerinctelenek. Babes-Bolyai Tudományegyetem, Biológia, Földrajz és Geológia Kar, Kolozsvár.

Kis, B., Matic, Z. (1983): Állattan. I. Rész. Gerinctelenek. 1. kötet. Babes-Bolyai Tudományegyetem, Biológia, Földrajz és Geológia Kar, Kolozsvár.

Müller, G. I. (1995): Phylum Plathelminthes. Viermi plati in Godeanu Stoica Preda (szerk.) Diversitatea lumii VII. – Determinatorul ilustrat al florei si faunei Romaniei – Volumul I. Mediul marin Editura Bucura Mond, Bukarest 1995, pp. 130-138.

Müller, G. I., Nastasescu, M. (2002): Phylum Plathelminthes. Viermi plati in Godeanu Stoica Preda (szerk.) Diversitatea lumii VII. – Determinatorul ilustrat al florei si faunei Romaniei. Volumul II. Apele continentale, partea I. Editura Bucura Mond, Bukarest 2002, pp. 274-287.

Papp, L. (szerk.) (1996): Zootaxonómia – egységes jegyzet. Állatorvostudományi Egyetem Zoológiai Központjának a Magyar Természettudományi Múzeumba kihelyezett tanszéke gondozásában, Budapest.

Rohde, K. (2001): Platyhelminthes. Encyclopedia of Life Sciences, Nature Publishing Group, www.els.net, pp. 1-6.

Rózsa, L. (2005): Élősködés, az állati és emberi fejlődés motorja. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, p. 318.