DONALD WESTLAKE - Győzelem

DONALD WESTLAKE

Győzelem

Donald Westlake bűnügyi regényeivel szerzett hírnevet. Regényeiben és novelláiban – amelyekben pl. a profi tolvaj, Parker és a bűnöző zseni, Dortmunder világát mutatja be – alaposan megvizsgálta az embert lélek gonoszabbik oldalát. Az alább következő történetben a bűn világa Iránt érzett vonzalmát a távoli Jövővel kapcsolatos feltételezéseivel kombinálta.

Wordman az ablaknál állt, s kitekintve megpillantotta Revellt, amint épp elhagyja a fogolytábort. – Jöjjön csak ide – szólt oda a riporternek. – Most megláthatja, hogyan működik az Őrszem.

A riporter megkerülte az asztalt és Wordman mellé lépett.

– Ez közülük való? – kérdezte.

– Úgy ám – derült fel Wordman és elmosolyodott. – Szerencséje van. Ritka eset, hogy egyáltalán próbálkozik valamelyik. Mintha egyenesen a maga tiszteletére tenné.

A riporter zavarba jött. – Hát nem tudja, mi vár rá? – kérdezte.

– Dehogynem! Csak némelyik nem akarja elhinni addig, amíg ki nem próbálta. Figyeljen!

Együtt nézték, ahogy Revell – nyilvánvaló sietség nélkül – egyenesen átvág a mezőn a szemközti erdő irányába. Alig kétszáz métert tehetett meg a tábor szélétől, amikor enyhén meggörnyedt, újabb néhány méter után pedig a gyomrára szorította a karját, mintha görcs kínozná. Megtántorodott, de haladt tovább, egyre inkább támolyogva, láthatóan erős fájdalmak közepette. Majdnem a fákig sikerült talpon maradnia, ám egyszer csak lerogyott a földre, és mozdulatlanul fekve maradt.

Wordmanből elpárolgott a derűs jókedv. Az Őrszem elméleti oldalát jobban kedvelte, mint a gyakorlati alkalmazását. Odalépett az asztalhoz, és feltárcsázta a gyengélkedőt. – Menjenek ki egy hordággyal a keleti határsávba. Revell ott van az erdő szélén.

A név hallatára a riporter hátrapördült. – Revell? Ő lenne az? A költő?

– Ha magának az, költészet! – Wordman szája undorral lebiggyedt. Olvasta Revell néhány úgynevezett költeményét: hitvány szemét volt mind.

A riporter visszafordult az ablak felé. – Hallottam, hogy letartóztatták – jegyezte meg töprengve.

Wordman a riporter válla fölött kitekintve látta, hogy Revellnek sikerült négykézlábra tápászkodnia, s lassan, keservesen vonszolta magát a fák felé. Ám egy csapat szanitéc máris trappolt feléje, s Wordman végignézte, amint utolérik, felnyalábolják a fájdalomtól, elerőtlenedett testet, odaszíjazzák a hordágyra és visszacipelik a táborba.

Miután a társaság eltűnt a szemük elől, a riporter megkérdezte: – Rendbe fog jönni?

– Pár napon belül, igen, a gyengélkedőn. A dolog alaposan megviselte a fizikumát.

A riporter elfordult az ablaktól. – Roppant szemléletes bemutató volt – kockáztatta meg óvatosan.

– Maga az első kívülálló, aki szemtanúja lehetett – mosolyodott el újra Wordman, s ismét felvidult. – Hogy is mondják: szenzációs híranyag, nemde?

– Pontosan – helyeselt a riporter és visszazökkent a székére. – Szenzációs hír.

Azzal visszatértek az interjúhoz. Wordman tucatszám nyilatkozott a sajtónak azóta, hogy az Őrszem első, kísérleti rendszerét egy évvel ezelőtt üzembe helyezték. Talán ötvenedszerre magyarázta el újra az Őrszem működését, és hogy minő értéket képvisel a társadalom számára.

Az Őrszem lényege abban a miniatűr fekete dobozban – valójában apró rádió-vevőkészülékben – rejlett, amit műtéti úton juttattak be minden egyes fogoly testébe. A rádióadó a börtönkomplexum középpontjában helyezkedett el, s szakadatlanul küldözgette a jeleket a vevőkészülékeknek. Mindaddig, amíg a fogoly az adó százötven méteres hatókörzetén belül maradt, kutya baja sem volt. Ám ha túllépte, a bőre alá ültetett fekete doboz fájdalomingereket váltott ki az idegrendszerében. A fájdalom egyenes arányban nőtt az adótól megtett távolsággal, míg a tetőponton teljes mozdulatlanságra nem kárhoztatta az áldozatot.

– A fogoly képtelen elrejtőzni, tudja – magyarázta Wordman. – Még ha Revell el is érte volna az erdőt, az üvöltése nyomán ráakadtunk volna.

Az Őrszem ötlete eredetileg magától Wordmantől származott, aki akkoriban helyettes fegyőrként volt alkalmazásban a Szövetség egyik közönséges büntetés-végrehajtási intézetében. A többnyire szentimentális állampolgároktól érkező tiltakozásáradat hosszú évekig késleltette a terv elfogadását, de a kísérleti rendszert végül mégis bevezették, garantálták a három éves próbaidőszakot, s az irányítással Wordmant bízták meg.

– Ha az eredmények kedvezően alakulnak – amiben a magam részéről bizonyos vagyok –, a Szövetség összes börtöne át fog állni az Őrszem-rendszerre.

Az Őrszem-rendszer lehetetlenné tette a szökést, könnyűszerrel elfojthatóvá az esetleges zendülést – mindössze egykét percre kellett csak bekapcsolni az adókészüléket –, és leegyszerűsítette az objektumok őrzését. – Őrök, mint olyanok, nálunk nincsenek – hangoztatta Wordman. – Itt csupán segédszolgálatos alkalmazottakra van szükség, például a kantinban, a gyengélkedőn és más efféle helyeken.

A kísérleti program pusztán olyan rabokra terjedt ki, akik államellenes tevékenység – és nem magánszemély elleni erőszak – vádjával kerültek börtönbe. – Úgy is mondhatnánk somolygott Wordman –, hogy itt az illojális ellenzéket gyűjtöttük egybe.

– Mármint a politikai foglyokat? – pedzette a riporter.

– Nem szeretjük ezt a kifejezést – váltott hirtelen fagyosra Wordman viselkedése. – A komcsik hívják így.

A riporter elnézést kért a pongyola fogalmazásért, majd röviddel ezután végzett az interjúval. Wordman – újból elővéve jobbik modorát – kikísérte vendégét. – Látja – mutatott körbe, miközben kifelé ballagtak –, itt nincsenek falak, sem géppuskás őrök a toronyban, íme, a mintabörtön.

A riporter ismételten megköszönte, hogy Wordman a rendelkezésére állt, majd ellépdelt a kocsija felé. Wordman megvárta, amíg elhajt, azután átment a kórházba, hogy megnézze Revellt. Annak azonban beadtak valami injekciót, és már aludt.

Revell a hátán feküdt és a plafont bámulta. Egyre azt hajtogatta magában: „Nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz. Nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz.” Gondolatban fogott egy jókora ecsetet, és fekete festékkel a makulátlanul tiszta, fehér mennyezetre mázolta: „Nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz.”

– Revell!

Kissé félrebillentette a fejét, s észrevette az ágya mellett ácsorgó Wordmant. Habár nem adta tanújelét, azért figyelt.

– Szóltak, hogy felébredt – közölte Wordman. Revell várt.

– Én figyelmeztettem, amikor ide érkezett – emlékeztette Wordman. – Mondtam magának, hogy nincs értelme próbálkozni.

Revell ajka szóra nyílt. – Ne aggódjon, minden rendben. Maga is teszi a dolgát, én is a magamét.

– Ne aggódjak?! – képedt el Wordman. – Mi miatt kéne nekem aggódnom?

Revell a plafonra tekintett, de a maga pingálta szavak mostanra szertefoszlottak. Papír és ceruza után sóvárgott. Ömlöttek belőle a szavak, akár a víz a rosta likain át. Csak papír és ceruza kellett, hogy felfogja őket. Megszólalt: – Kaphatnék papírt és ceruzát?

– Hogy még több ocsmányságot írjon? Természetesen nem.

– Természetesen nem – visszahangozta Revell. Behunyta a szemét, s azon merengett, hogyan csordogálnak tova a gondolatai. Az embernek nincs ideje arra, hogy megfogalmazódó gondolatait egyidejűleg meg is jegyezze. Revell már réges-rég eldöntötte: a szavakba foglalást választja. Csakhogy most nem állt módjában papírra vetni megszülető gondolatait, melyek így szerteszét szivárogtak a nagyvilágba. – Sajogj, sajogj fájdalom – motyogta halkan Revell –, dermeszd agyam s ágyékom, győzelmet ülsz felettem, s elemészted életem.

– A fájdalom meg fog szűnni – szólalt meg Wordman. – Három napja, hogy történt, nemsokára elmúlik.

– Majd visszatér – felelte Revell. Szemét a plafonra vetette s felírta: „Majd visszatér.”

– Badarság! Végleg elmúlik, hacsak nem lóg meg ismét. Revell nem válaszolt.

Wordman várt, fanyar mosollyal ábrázatán, aztán elkomorodott.

– Nem fog – jelentette ki.

Revell némiképp hitetlenkedve pillantott rá. – Márpedig fogok – szögezte le. – Magától értetődik. Nem tudta?

– Kétszer nem vág bele senki.

– Én sosem adom fel. Hát nem érti? Sosem adom fel, hogy kitörjek, hogy éljek, hogy higgyek abban, aki vagyok. Tudhatta volna!

Wordman elámult. – ismét megkísérli?

– És újra meg újra – erősködött Revell.

– Maga blöfföl. – Wordman dühösen, Revellre szegezett ujjal fenyegetőzött: – Ha ki akar nyiffanni, hát legyen! Ugye tisztában van vele, hogy ha nem cipeljük vissza, abba belepusztul odakint?

– Az is a menekülés egy módja – vágta rá Revell.

– Ezt akarja? Hát jó. De ha megint meglóg, vegye tudomásul, senkit se küldök maga után!

– Akkor maga lesz a vesztes – felelte Revell, szembenézve végre a felbőszült Wordmannel. – A maga szabályai szerint játszunk – folytatta Revell –, és a saját szabályai szerint fog veszítem. Ugye azt állítja, a fekete doboza majd maradásra kényszerít, ami egyet jelent azzal, hogy megfoszt a legbensőbb énemtől. Hát én azt mondom, téved. Mindaddig, amíg szökésben vagyok, maga vesztésre áll, és ha a doboz a halálomat okozná, maga totális vereséget szenved.

Wordman széttárta a karját, úgy ordította: – Maga azt képzeli, ez játék?

– Persze – válaszolt Revell. – Mi másért találta volna ki?

– Maga őrült – legyintett Wordman és kifelé indult. – Elmegyógyintézetben volna a helye.

– Azzal is maga veszítene! – kiáltott utána Revell, de Wordman becsapta maga mögött az ajtót.

Revell visszahanyatlott a párnára. Magára maradván újfent eluralkodott rajta a rettegés. Félt a fekete doboztól, most még inkább, hogy tudta, mire képes, annyira félt, hogy már-már a hányinger kerülgette. De rettegett attól is, hogy elveszítheti önmagát, ami bár sokkal elvontabb és intellektuálisabb félelemérzet volt, mégis ugyanolyan erőteljes. Sőt, még erősebb, mert ismét szökésre ösztökélte.

– Csak azt nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz – suttogta. A szavakat újra odaképzelte maga elé a plafonra, ám ezúttal vörös festékkel.

Wordmant értesítették, mikor hagyja el Revell a gyengélkedőt, s fontosnak tartotta, hogy az ajtóban fogadja a költőt. Revell valamelyest véznábbnak, talán kissé öregebbnek hatott. A verőfényben tenyerével takarva a szemét Wordmanre hunyorított, majd így szólt: – Isten vele, Wordman. – Azzal útnak indult kelet felé.

– Maga ugrat engem, Revell – szólt utána Wordman elképedve.

Revell azonban lépkedett tovább, hátra se nézett.

Wordman olyan iszonyatos haragra gerjedt, amire még nem volt példa addigi életében. Legszívesebben Revell után rohant volna, hogy puszta kézzel tépje darabokra. Fogcsikorgatva hajtogatta magában: ő belátó, ő józan, ő irgalmas, mint ahogyan az Őrszem is az. Nem követel mást, csupán engedelmességet. Ő is csak ennyit akar. Egyedül a Revell-féle esztelen konokságot bünteti, akárcsak ő. Revell antiszociális, önpusztító alak, hadd okuljon a maga kárán. Meg kell leckéztetni, nemcsak a saját, hanem a társadalom érdekében is.

– Ezzel meg mit akar elérni? – harsogta Wordman a távolodó Revell után, de választ nem kapott. – Nem fogok küldeni senkit, hogy összekaparja! – üvöltötte. – Maga fog visszavánszorogni egyedül!

Csak bámult Revell után, aki már messze járt, s lehorgasztott fejjel, támolyogva botorkált a mezőn át az erdő irányába, összefont karját a gyomrára szorítva. Wordman hosszan nézett utána, majd összeszorította a fogát, sarkon fordult és visszasietett az irodájába, hogy megírja a havi jelentését. Mindössze két szökési kísérletre került sor az elmúlt hónapban.

A délután folyamán két-háromszor kilesett az ablakon. Első alkalommal azt látta, hogy a mező túlsó végében Revell négykézláb kúszik a fák felé. Utoljára már szem elől vesztette, csak az ordítása hallatszott. Wordman nagy üggyel-bajjal tudott csak a jelentésére koncentrálni.

Estefelé újra kiment a szabadba. Revell üvöltése az erdő felől tompán, de szakadatlanul a fülében lüktetett. Wordman hosszan hallgatózott, s bár a karja ernyedten lógott, a keze ökölbe szorult. Komoran legyűrte a feltörő szánakozást. Revellt a saját érdekében meg kellett leckéztetnie.

Valamivel később az egyik törzsorvos jött oda hozzá. – Mr. Wordman, be kellene hoznunk – javasolta.

– Tudom – bólintott Wordman. – De biztos akarok lenni, hogy hatott a lecke.

– Az Isten szerelmére – fogta könyörgőre az orvos –, hát nem hallja?

– Hát jó, hozzák be – felelte zord képpel Wordman. Alighogy a doktor nekilódult, a sikolyokat mintha elvágták volna. Wordman és az orvos abba az irányba fordult s fülelt – csak süket csönd felelt. A doktor elrohant a kórház felé.

Revell ordítozva fetrengett a földön. Semmi egyébre nem tudott gondolni, csak a fájdalomra s az üvöltést kiváltó leküzdhetetlen kényszerre. Időnként azonban – amikor olyan hangosat sikoltott, hogy a dobhártyája is majd beszakadta másodperc töredékére feleszmélt, s e villanásnyi pillanatokban is továbbvonszolta magát, el, minél messzebb a fogolytábortól. Ekképpen – az utolsó órában – körülbelül két métert sikerült megtennie. A feje és a jobb karja már odalátszott az erdőt átszelő dűlőútról.

Bizonyos fokig semmi mást nem érzékelt, mint a gyötrelmeket és a saját üvöltözését. Másrészt viszont teljesen, sőt, fokozottan tudatában volt környezetének, észlelt minden, a látómezejébe eső fűszálat, az erdő csendjét, a föléje boruló lombsátrat. És a kis teherautót, ami lefékezett és megállt a közelében.

A férfi, aki odaballagott hozzá és melléje guggolt, barázdált arcú, cserzett bőrű, egyszerű munkásgöncöt viselő farmer volt. Megérintette Revell vállát és megkérdezte: – Megsérültél, cimbora?

– Keletre-e-e! – jajongott Revell. – Keletre-e-e!

– Elvigyelek innét? – érdeklődött a fickó.

– I-i-igen! – rikoltotta Revell. – Keletre-e-e!

– A lesz a legjobb, ha előbb egy doktorhoz furikázlak.

A fájdalom hajszálnyit sem szűnt, amikor a férfi felnyalábolta, a teherautóhoz cipelte és a platóra fektette. Revell immár optimális távolságra volt az adókészüléktől: kínjai az elviselhetetlenségig fokozódtak.

A farmer hurkába tekert rongydarabot dugott Revell tátott szájába. – Harapj rá – utasította –, könnyebb lesz.

Semmivel sem lett könnyebb, de legalább elfojtotta a fájdalomüvöltést. Revell hálás volt érte – szörnyen szégyellte, hogy képtelen uralkodni magán.

Mindennel tisztában volt: a zötykölődéssel a sűrűsödő sötétségben, aztán azzal, hogy a farmer bevitte egy kívül gyarmati stílusú, belül a tábori kórházra emlékeztető épületbe, s felfogta, amikor egy fehér köpenyes doktor lepillantott rá, tenyerét a homlokára tette, majd félrevonta a farmert és megköszönte, hogy behozta őt. Néhány szót váltottak csupán, azután a farmer távozott. A fiatal, vörös hajú doktor pedig visszatért Revellhez, hogy ismét szemügyre vegye. Kerek arcáról lerítt a harag és felháborodás. – A börtönből jött, ugye? Revell – a ronggyal a szájában – szünet nélkül vinnyogott. Bólintani akart, de csak görcsös fejrándítás tellett tőle. Úgy érezte, mintha a hónaljában jégcsákányt forgattak volna, a nyakát pedig smirglivel dörzsölnék. Az ízületeit meg mintha előre-hátra tekergették volna, akár a sült csirke szárnyát, ha ebédnél cincálja az ember. A gyomrát sav marta, a testét tűk döfködték, lángok nyaldosták. Mintha elevenen nyúznák, az idegeit borotvapengével szaggatnák, az izmait kalapáccsal püfölnék. A szemét láthatatlan hüvelykujjak igyekeztek kipöckölni a fejéből. S e szenvedések szülőatyja, a ragyogó lángelme úgy intézte, hogy mindennek ellenére az agya olajozottan működjön, s ki ne hagyjon egy pillanatra sem. Nem menekülhetett a jótét öntudatlanságba, a feledésbe.

– Kegyetlen vadállatok! – fakadt ki az orvos. – Megpróbálom kiszedni magából. Nem tudom, mi fog történni, nem kötötték az orrunkra a működési elvét, de megkísérlem eltávolítani a dobozt.

A doktor eltűnt, majd egy fecskendővel tért vissza. – Tessék, ettől aludni fog. A-a-ah…

– Nincs az erdőben! Egyszerűen felszívódott! Wordman majd felnyársalta a törzsorvost a pillantásával, mégis tudta, kénytelen elfogadni a tényt. – Úgy – felelte. – Szóval felszedte valaki. Nyilván cinkostársa volt, aki odakint várta és segített neki meglógni.

– Ki merészelne ilyesmit? – makogott a doktor. – Aki erre vetemednék, az is itt végezné.

– Azért szólok az államrendőrségnek – szögezte le Wordman, és megindult az irodája felé.

Két óra elteltével az államrendőrség telefonon jelentkezett. Ellenőrizték azokat a – helybéli lakosokat, akik rendszeresen közlekedtek az adott útvonalon, kifaggatták őket, láttak – vagy hallottak-e valamit, s találtak egy farmert, aki felvett egy sebesült férfit a börtön közelében, és elszállította Boonetownba egy bizonyos Dr. Allyn lakására. Az államrendőrség meg volt győződve arról, hogy a farmer jóhiszeműen cselekedett.

– A doktor azonban nem – jelentette ki Wordman acsarogva. – Bizonyos, hogy szinte azonnal rájött az igazságra.

– Szerintem is, uram.

– És nem jelentette, hogy nála van Revell.

– Nem, uram.

– Intézkedett már, hogy visszahozzák?

– Még nem, uram. Az előbb kaptuk az értesítést.

– Én is magukkal tartok. Várjanak meg.

– Igenis, uram.

Wordman a mentőkocsiban utazott, amivel Revellért mentek. Két teherautóra való fegyveres kíséretében, a szirénákat kikapcsolva érkeztek Dr. Allyn házához, bemasíroztak a kis műtőbe, s ott találták a doktort, amint épp a műszereket mosogatta.

Allyn végtelen nyugalommal végigmérte őket és így szólt: – Sejtettem, hogy hamarosan itt lesznek.

Wordman rámutatott a helyiség közepén, a műtőasztalon heverő öntudatlan férfira. – Ott van Revell.

Allyn meghökkent. – Revell? A költő?

– Nem tudta? Akkor miért segített neki?

Válasz helyett Allyn a kérdező arcát fürkészte. – Maga lenne Wordman, személyesen?

– Igen, én.

– Akkor ez a magáé, ha nem tévedek – és Wordman kezébe nyomott egy apró, véres, fekete dobozt.

A mennyezet makacsul üres maradt. Pedig Revell olyan szavakat írt oda, melyektől a festéknek is le kellett volna olvadnia onnan, mégsem történt semmi. Végül lehunyta a szemét, és szarkalábas betűkkel belülről írta fel a szemhéjára: feledés. Ezt az egyetlen szót.

Akkor meghallotta, hogy valaki bejön a szobába, de olyan nehezére esett minden erőfeszítés, hogy még egy pillanattal tovább csukva tartotta a szemét. Amikor végül felnézett, pillantása Wordmannre esett, aki ott állt teljes valójában, zordan az ágy végében.

– Hogy érzi magát, Revell? – szólalt meg Wordman.

– A feledésről elmélkedtem – válaszolt Revell. – Költeményt írtam róla. – Feltekintett a plafonra, de üres volt.

– Egyszer azt kérdezte, kaphatna-e papírt és ceruzát. Úgy döntöttünk, engedélyezzük.

Revellben feltámadt a remény, de aztán megértette. – Ó! – sóhajtotta. – Ó, szóval úgy!

– Mi a baj? – kérdezte Wordman a homlokát ráncolva. – Azt mondtam, megadjuk a papírt és ceruzát.

– Ha megígérem, hogy többé nem szököm meg. Wordman megmarkolta az ágy korlátját. – Mit akar? Még most sem fogta fel, hogy nem menekülhet?

– Ha ezen azt érti, nem győzhetek, akkor vegye tudomásul: azért sem fogok veszíteni! Igaz, hogy ez a maga játszmája, a maga szabályai szerint, a maga eszközeivel, és maga van hazai pályán, de ha sikerül patthelyzetbe kerülnöm, az már tűrhető eredmény.

– Még mindig azt képzeli, hogy ez játék? – ágált Wordman. – Hogy semmi sem számít? Nézze, mit művelt! – Az ajtóhoz lépett, kiintett, mire bevezették Dr. Allynt. – Emlékszik erre az emberre? – kérdezte Wordman.

– Emlékszem – felelte Revell.

– Az imént érkezett. Egy órán belül beleültetik az Őrszemet. Büszke magára, Revell?

A költő Allynra tekintett. – Sajnálom – mondta.

– Ne tegye – mosolygott Allyn a fejét csóválva. – Az volt az elképzelésem, tudja, hogy perre viszem a dolgot, hátha a nyilvánosság révén megszabadulhat a világ egy ilyen szörnyűségtől, mint az Őrszem. – Keserűre váltott a mosolya. – Ami azt illeti, nem volt valami nagy hírverés.

– De nagyon egy fából faragták magukat! – jegyezte meg Wordman. – A tömegek érzelmei – mind ezt szajkózzák! Revell is az ő úgynevezett költeményeiben, maga meg a bíróság előtt tartott dicső beszédében.

– Nahát – mosolyodott el Revell –, beszédet tartott? Sajnálom, hogy nem hallhattam.

– Nem volt igazán hatásos – szabadkozott Allyn. – Nem tudtam, hogy a tárgyalás mindössze egy napig tart, alig volt időm felkészülni.

– Erről ennyit – vágott közbe Wordman. – Később lesz idejük csevegni… évek hosszú során át.

Az ajtóban Allyn visszafordult. – Ugye nem megy sehová addig, amíg fel nem épülök? Megígéri? Úgy értem, az operáció után.

– Velem jön legközelebb? – szólt utána Revell.

– Természetesen! – vágta rá Allyn.