Feldmár András - A segítésről

Mi mindannyian, akik emberek vagyunk, és emberekkel dolgozunk, a sorsunk attól függ, hogy mit teszünk egymással, és hogyan tudunk egymással lenni. Amiről gondolkodunk, azt két oldalról kell megvizsgálni. Saját oldalunkról a segítő oldaláról, és a másik oldalról, mintha nekünk lenne segítségre szükségünk. A legnagyobb örültség, amibe beleeshetünk, mint megalomániás segítők, hogy azt gondoljuk, hogy mi csak segítünk és mi soha nem fogunk segítségre szorulni.

Amikor más   emberekkel együtt vagyunk, és problémákkal foglalkozunk, akkor soha nem tudunk tudósként segíteni. Sőt, amit megtanultunk, azt hamar el kell felejteni, és minél jobban elfelejtjük annál jobb. Ez szerintem rettenetesen fontos. Amikor már nem az élő pillanatban vagyunk, amikor nem épp segítünk, hanem egymással beszélgetünk a segítésről, akkor el lehet gondolkodni tudományosan és filozofikusan is. De ha tudós módjára próbálnánk segíteni valakin, akkor szerintem több kárt okoznánk, mint segítenénk. Miért?

A legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet az az, hogy emberi mivoltát nem veszik komolyan. Ezt már gyermekkoromban észrevettem. Akkor fájt nekem a legjobban, amikor valaki úgy kezelt engem, mintha nem lennék ember. Vannak olyan gyerekek, akik korán ráébrednek emberségükre, vannak olyan gyerekek, akik csak később. Én úgy gondolom, hogy minél később ébred rá egy gyerek, annál kevésbé fog szenvedni. Mert a mi kultúránkban, ha korán van a ráébredés, akkor rengeteget szenved, mert érzi és tudja, hogy nem emberként kezelik őt, sokkal inkább háziállatként.

Szófogadásra tanítjuk őket. Úgy játszuk meg a dolgokat, mintha mi mindent tudnánk, tőlük semmit sem tudunk tanulni, csak mi tanítjuk őket. A legrosszabb, ami történhet valakivel az amikor tárgyként kezelik őt. Sajnos a tudomány arra tanít minket, hogy tárgyként kezeljük egymást.

Miért nem vagyunk együtt, mint emberek?

Más emberekkel csak olyan emberek foglalkozhatnak, akik értik önmagukat. Akkor, amikor nem tudom, hogy ki vagyok én, akkor hogyan tudnék másnak segíteni? Akkor nekem kellene valakinek segítenie. Amikor emberekkel foglalkozunk, nagyon kell vigyáznunk, hogy nehogy 'vak vezet világtalant' - helyzet alakuljon ki. Én már nagyon gyakran láttam olyat, hogy az aki vezet az sokkal inkább segítségre szorul, mint az, akit vezetni próbált.

Amikor valakinek egy hivatalban pozíciója van, mint emberek segítője, abban a pillanatban hatalma van. És itt jön be az etika. Amikor egy embernek hatalma van egy másik ember élete fölött, akkor nagyon kell vigyázni, mert a hatalom és erő korrupttá teszi az embert.

Kétféle hatalom van.

Van hatalom, amit én a saját életemben használok önmagam életterének fejlesztésére és megvédésére. Ez nem hatalom más emberek fölött, ez hatalom arra, hogy én azt tudjam tenni az életemben, amit akarok. Ha el szeretnék utazni, akkor akarom, hogy legyen annyi hatalmam, hogy el tudjak utazni. Ha én el akarok utazni, és nem tudok, akkor valamit tennem kell, hogy ne érezzem magam olyan erőtlennek, olyan hatalomnélkülinek. De ehhez nem az kell, hogy más embereken uralkodjak, ehhez csak az kell, hogy legyen annyi hatalmam, hogy azt tegyek, amit akarok, más embereknek az életterébe ne törjek be. Az ilyen hatalom az nem korrupt. Amikor én a saját életemnek a kialakulásához, és kialakításához keresek hatalmat, ahhoz is kell politika, ez a mikropolitika. A politika az művészet, az a technika, amivel az ember hatalmat kerít magának, megőrzi és fejleszti azt. Mindenkinek van mikropolitikája. Még akkor is, ha nem így gondolkodunk róla. Az, hogy ki határozza el, hogy a hétvégén hova megyünk a családdal az is mikropolitika, hogy oda megyünk, ahova én akarok menni, vagy oda, ahova a feleségem akar menni.

Addig minden rendben van, ameddig az én politikám arra összpontosul, hogy nekem legyen elég hatalmam a saját életem fölött. De ezt is csak addig csinálhatom, amíg erős vagyok. Akkortól, amikor gyengévé válok, beteg leszek, elvesztem a hatalmamat és más emberek (pl. segítők) hatalma alá kerülök. Ez már biopolitika.

Attól a pillanattól kezdve, hogy megfogantunk, addig a pillanatig, amig meghalunk, mindig vannak emberek, akik elhatározzák, hogy mit kell tennünk. Hogy kivel lehetünk együtt, pl. a szülésnél. Ki határozza el, hogy az anya és újszülött együtt lehetnek-e vagy nem? Ki határozza el, hogy az apa bemehet-e vagy nem? Ez biopolitika. Ha én haldoklom, akkor ki határozza el, hogy otthon halhatok-e meg, vagy kórházba kell menni? Miért nem mondhatom én meg?

Abban a pillanatban, amikor hivatalosan mi segítők vagyunk, akkor meg kell néznünk azt, hogy miért vagyunk segítők. Nagyon kell vigyázni, mert minden jóban van egy kicsi rossz. A jungiánusok azt mondják, hogy nagyon kell vigyázni az árnyékra. Mi a segítőnek az árnyéka? Ha nem ismerjük az árnyékunkat, akkor nem tudunk etikusak és morálisak lenni. Minél többet akar valaki segíteni annál rosszabb lesz a helyzet.

Ez az árnyék a segítőnél a kegyetlenség.

Ha nekem olyan pozícióm lenne, hogy megmondhatnám, hogy ki segíthet és ki nem, akkor az olyan embert, aki nem tudna történeteket mesélni a saját kegyetlenségéről, nem engedném másokat segíteni. Valahogy tudnunk kell a saját kegyetlenségünkről és hatalomvágyunkról. Azért kell tudnunk róla, hogy játszuk ki, hogy ne éljük át, és ne tegyük ki a világba. A görögöknél az első nagy segítőt Iszkulipiusznak hívták. Ő volt az első orvos. Ki tanította neki az orvostudományt? Egy kentaur, akinek a neve Kiron. Ő arról volt híres, hogy az ő tudománya úgy kezdődött, hogy majdnem meghalt a saját sebeitől. Már ebben a mítoszban is benne van, hogy az, aki valóban tud segíteni valakinek, az önmaga is már segítségre szorul. Ez a sebzett gyógyító archetipusa. Szerintem arról beszél, hogy az aki önmaga tudja azt, hogy mi az, hogy majdnem elvérzik, hogy segítségre szorul, hogy más embereknek a jóságától és becsületétől függ az élete, az sokkal inkább lesz becsületes, és lesz belátása, tisztánlátása az irányban, hogy valóban mi az amit egy másik ember szeretne, mire volna szüksége egy ilyen krízis helyzetben.

A legfontosabb etikus vagy morális pont, ami talán segíthet, hogy ne legyenek ők és ne legyünk mi. Csak mi legyünk. Ez hatalmi kérdés, erre úgy lehetne vigyázni, hogy ne úgy gondolkozzunk magunkról, mint segítőkről, hogy mi vagyunk a szülők, és azokat akiket segítünk azok a gyerekek. Úgy gondoljunk egymásra, és azokra is, akiket segíteni kell - mert néha minket is segíteni kell - hogy mi testvérek vagyunk. Nekem elég bajom van a saját életemmel, nemhogy valaki másnak meg tudnám mondani, hogy mi volna jó neki.

Pszichoanalitikusok között számomra Ferenczy Sándor volt a legszimpatikusabb. Főleg azért, mert ők egyszer a barátjával Georg Grodeck-kel arról gondolkoztak, hogy ki a jó pszichoanalitikus. Arra a következtetésre jutottak, hogy az, akinek sok az ideje, aki türelmes, és akinek nincs ambíciója. Szerintem az egy kulcsfontosságú dolog, hogy ha az ember segíteni akar, akkor ne legyen ambíciója. Ha én nagyon akarom, hogy a másik változzon, és nagyon akarom, hogy neki jó legyen, akkor nagy esélyem van rá, hogy kegyetlen leszek. Akkor tudok jól lenni valakivel, ha nincs vele kapcsolatban ambícióm. Szerintem a gyógyításban egy olyan krízisben vagyunk, ahol a férfi energia szinte megöli az emberiséget.

Ha engem behívnak, pl. egy krízishelyzetbe, nem érdekel, hogy mit mondanak el róla, én odamegyek, és saját magam akarom látni, hogy mi történik. Amikor behívnak egy helyzetbe, én akarom összerakni a saját történetem. Ha azt érzem, hogy ott valaki rettenetesen fél, akkor csak azt kell tennem, hogy én ne féljek, és a testemmel, a lelkemmel, a szavaimmal azt kell kommunikálnom, hogy én nem fogom őt bántani, semmi rosszat nem teszek vele. Ha az én szívemben nincs félelem, akkor rövid időn belül a másikból is eltűnik a félelem.

Kaliforniában egy J. Williams nevű delfinkutató a delfinekkel játszva egy nagyon érdekes ceremóniára lett figyelmes. A delfinek nem mindenkivel kezdenek játszani, a számukra nem szimpatikus embert kidobják a vízből. Tehát a delfinek is tudnak diszkriminálni. Ezekkel a delfinekkel csak úgy lehetett játszani, ha előbb egy bizalom-játékot végeztek egymással. Az ember tehát odament a vízpartra és kitette a karját, a delfin pedig egy nagy kört csinált, kiugrott a vízből, a szája nyitva volt, és óriási fogaival az ember kinyújtott keze felé harapott. Ha az ember, aki a karját tartotta nem ijedt meg, és nem húzta vissza azonnal a karját, akkor a delfin gyengéden megérintette majd visszaesett a vízbe. Ha az az ember, aki visszahúzta a kezét bement a medencébe, azt kidobták a delfinek. Ha ezen a próbán túl voltak, a delfin legsebezhetőbb részével fordult az ember felé, aki megütögette. Ez egy nagyon komplex kommunikáció. Arról szól a helyzet, hogy játék csak akkor van, ha megértjük egymást. Ha megértjük azt, hogy tudnánk egymást bántani, de nem tesszük. És ez egy ígéret. Megmutatni a kegyetlenséget, és azt mondani, hogy mi barátok vagyunk és tudnálak bántani, de nem foglak. Az ember pedig azt mondja neki, én bízom benned. És amikor ő mutatja meg a gyengéjét, akkor én mondom neki azt, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Egy olyan megegyezésről van tehát szó, amelyben mind a ketten beismerik, hogy tudnák egymást bántani.

Ha valaki nekem arról beszél, hogy neki fogalma nincs arról, hogyan lehet bántani valakit, az hazudik. Hogy bízhatnék meg olyan valakiben, aki azt hiszi magáról, hogy ő úgy tele van szeretettel, hogy senkit nem tudna bántani. Szerintem az a szeretet, hogyha valaki tisztában van azzal, hogy mennyire tudna más embereket bántani és elhatározza, hogy ezt nem fogja csinálni. Ez pedig egy döntés.