Impresszionizmus

Impresszionizmus

Az impresszionizmus mindenekelőtt szabadságharc volt festő-egyéniségei, rendkívül bő talentum- forrásai mellett főként ennek köszönte erejét és lendületét. Felszabadulást hozott a dogmatikus természetlátás alól, mely a helytől, az időtől, az atmoszférikus elváltozásoktól és a festő érzésvilágától függetlenül állapította meg a tárgyak színét, formáját, árnyékát egyszersmindenkorra. Noha a pleinair tulajdonképen egy tek-nikai fölfedezés, hogy ne mondjam: találmány volt, melyet Seurat és Signac tudományos rendszerbe is foglaltak, mégis már természeténél fogva sokkal több szabadságot engedett és nem fenyegetett dogmatizmussal. Az impresszionisták eredetileg nem az impresszióból indultak ki és nemcsak az elnevezést, hanem tartalmát is csak akkor vállalták, amikor az ő leglelkiismeretesebb szándékú, a leghűségesebb utánjárással megfigyelt természet-stúdiumaikban mások szeszélyes impressziók ellenőrizhetetlen játékát vélték leleplezni. De aztán vállalták, könnyű szívvel és büszkén a gúnyos elnevezést: szívesen elismerték, hogy a szemlélet addigi objektivizmusával, a tárgy állandó, mindig és minden körülmények között azonos jegyeinek uralmával szemben ők csakugyan előtérbe engedik a megfigyelésnek, az impressziónak egyéni munkáját, más szóval: a festő liráját is.

Francia festő és grafikus. A francia impresszionistákhoz tartozik, de stílusát náluk a klasszikusabb formatisztaság jellemzi. Hatott rá a reneszánsz művészet, majd a japán metszetekben keresett új kifejezési lehetőségeket, de a naturalizmus is felfedezhető alkotásaiban. A mozgás ábrázolási lehetőségeit kutatta az olyan képein, mint a Táncóra (1874, Louvre), vagy a Zsokék esőben (1879, Glasgow). Késői korszakában pasztellsorozatot készített öltözködő vagy mosakodó modellekről (Fürdő után lábát törlő nő). Gyöngülő látása miatt a szobrászattal kezdett foglalkozni. Francia festő és grafikus.

A francia impresszionistákhoz tartozik, de stílusát náluk a klasszikusabb formatisztaság jellemzi. Hatott rá a reneszánsz művészet, majd a japán metszetekben keresett új kifejezési lehetőségeket, de a naturalizmus is felfedezhető alkotásaiban. A mozgás ábrázolási lehetőségeit kutatta az olyan képein, mint a Táncóra (1874, Louvre), vagy a Zsokék esőben (1879, Glasgow). Késői korszakában pasztellsorozatot készített öltözködő vagy mosakodó modellekről (Fürdő után lábát törlő nő). Gyöngülő látása miatt a szobrászattal kezdett foglalkozni.

Barátaival” ellentétben határozottan visszautasította a plein-air festészet technikáját, s ez az álláspont teljesen szembeállítja az impresszionistákkal; másfelől magasztalta a forma és a rajz értékeit, míg az impresszionisták ezt a két elemet a színhez és az árnyalatokhoz képest általában elhanyagolták : “. . . a festmény elsősorban a művészi képzelet terméke.

Sohasem lehet másolat (Degas itt Delacroix és Baudelaire véleményéhez csatlakozik). “A rajz nem forma, hanem az a mód, ahogy a formát látjuk.” Ezzel azt akarta kifejezni, hogy az igazi klasszicizmus nem kényszer, nem vonalak béklyója, amely rabságba ejti a formát, hanem ellenkezőleg, a forma felszabadulása, elevenné és igazzá válás. Színei ez idő tájt visszafogottak, igen világos festményei szinte freskóként hatnak. Portréi közül a legjobbak ebben az időszakban: A Bellelli család arcképe (1860-1862), több Önarckép, családjáról készített portrék, például a Madame Edouard Morbilli (Thérése Degas) (1863), a történelmi jellegű kompozíciók közül pedig: Fiúkkal kötekedő fiatal spártai lányok (1860), Jephté lánya, Semiramis felépíti Babilon függőkertjeit (1861-es Szalon), New-Orleans balsorsa (1865-ös Szalon).

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy valamennyi impresszionistához hasonlóan Degas sem maradt érzéketlen a tenger és a tengerpart iránt; de még itt sem dolgozott sohasem “természet után” s a kompozíció jobban érdekelte, mint a motívum: Tengeri fürdőzés (1876-1877), A tengerparton (pasztell,1869).

Körülbelül 1874-től kezdve Degas, szándékainak jobb kifejezése érdekében, legfeljebb öt darabból álló “sorozatokat” kezd festeni, hogy ily módon, pontosan e korlátozás révén, az értelmezés szinte végtelenné tágítható terrénumára tegyen szert. Úgy gondolta, hogy így minden figyelmét a formára fordíthatja, s azt akarta bebizonyítani, hogy egyetlen témából kifejthető az összes lehetőség.

A Lóversenynek már a témája is jelzi, hogy Degas hű maradt klasszikus törekvéseihez; a lován ülő hajtó emlékeztet az ókori lovasokra, különösen a Parthenon frízein láthatókra. A lovával egy testet alkotó ember szoborszerű - tehát lényegében a formában megragadható mivolta, mozgásának és ritmusának hajlékonysága, a lovas vagy a ló testének “kificamodása” lehetővé teszi a művész számára, hogy - fényképeket is segítségül híva - “deformálja” modelljait, s ezáltal jobban újra tudja formálni őket.

Az 1862 után készült művek közül megemlíthetjük a következőket: Urak lovaglása start előtt, Zsokék a tribün előtt (1869-1872), Versenylovak Longchamp-ban (1873-1875), Az edzés (pasztell, 1894.).

Többek között néhány pasztelljének merészsége, valamint színárnyalatai teszik érthetőbbé a Degas és az impresszionisták között meglevő - bár eléggé laza - kapcsolatot. A kalaposlányok sorozata számszerűleg kétségtelenül a legkevésbé jelentős. A mester azonban itt is jó alkalmat talál arra, hogy újszerű és túláradó fantáziáról tanúskodó kompozíciókat hozzon létre. Kitűnően építi fel a jól látható, pontos formát nélkülöző sokféle és furcsa kalap és sapka igazi alakját, azt, amit Paul Valéry a “formátlan formának” nevezett Degas életművében.

A táncábrázolás valamennyi témánál jobban feljogosítja arra, hogy a táncosnő vagy a balettcsoport minden mozdulatát, minden egyes gesztusát felbontsa, s így a formát legteljesebb expreszszivitásában alkossa újjá; e forma egyszerre a legszigorúbb és legkérlelhetetlenebb módon igaz, ugyanakkor tökéletesen mentes minden esetlegességtől. Képzeletszerű a maga bizarrságában ész-szédületében, egyensúlya az egyensúly nélküliséget súrolja, megközelítve formai eszményét, a tökéletesen eleven szépséget.

Ettől kezdve, s pályafutása vége felé egyre inkább, a szín fontossága megközelíti a rajzét. Degas szinte kizárólag pasztelltechnikával dolgozik, s ez lehetővé teszi számára - miközben látása fokozatosan romlik, mígnem részlegesen meg is vakul -, hogy a formákat és reflexeiket szélesebb vonásokkal és nagy felületek bevonalkázásával ábrázolja.

De a színek és a reflexek ilyen méretű bevonása a festészetbe az ő esetében nem jelent az impresszionizmusnak tett engedményt. A ritka, következésképpen intenzív színkiválasztás mindig a forma függvénye, a formához kapcsolódik. A fénytükröződések sohasem a szabadban áradó fényre vonatkoznak, hanem a rivaldafény mesterséges megvilágítására. A fényszórók erőteljes fényében a színárnyalatok és a festett felületek anyagtalanokká válnak, s ez az az egyedülálló jellegzetesség, amely kevéssel később oly nagy elragadtatást váltott ki Bonnard-ból.

Legkiemelkedőbb festményei és pasztellképei: Balettiskola az Operában, a rue Le Peletier-n (1872), Balettpróba a színpadon (1874), Az arabeszk (pasztell, 1877), Táncosnő virágcsokorral a közönséget üdvözli (pasztell, 1878) - valamennyi a Jeu de Paume-ban - továbbá a Táncosnők a korlátnál. A Táncosnők, kék, zöld, lila, sárga, vörös, narancs és rózsaszínű tüllszoknyáikkal a szinte csak pasztellokból álló sorozatok közül a legszínesebbek.Végül az utolsó sorozat: az Aktok.

A Degas modelljeit jellemző legkülönbözőbb és legélethűbb magatartások láttán gyakran mondták róla, hogy nőgyűlölő. Úgy vélem, erről szó sincs: a mester, éppen ellenkezőleg, tökéletesen megértette és szerette a nőket, s ezért volt képes a csalóka látszat ellenére olyannyira kecsesen érzékenynek, lágynak, bájosnak, nemességgel és nagysággal telinek, egyszóval egész asszonyiságukban ábrázolni őket.

Modelljei testtartását, természetes könnyedségét ismét a legkülönösebb vagy a legegyszerűbb pózokban ábrázolja. Újból felfedezi a nő legtitkosabb életét, abszolút intimitásait, szemérmességét és szemérmetlenségét, tartózkodósát s érzéki gyönyörűségét. A testtartások, a gesztusok, a kifejezés, az érzelem, az értelem és az érzékiség, egyszóval a teljes élet igéző látványát teremti meg.Női világa, tele igazsággal és misztériummal - az örök Éva.

Említsünk meg néhány darabot a sorozatból: Fésülködő nők (1876 körül), A toilette (1885), Az ülőkád (1886), Fürdő után lábát törlő nő (1886), Fésülködő nő (1887-1890), Fürdő után nyakát törlő nő (1898) és A frizura (1892-1895).

A festészeten, pasztellen és rajzon kívül Degas metszeteket, különösen monotípiákat is készített, továbbá szobrászattal is foglalkozott: viaszból mintázott meztelen nőket, táncosnőket vagy lovakat.

Degas, tánc, rajz című tanulmányában Paul Valéry tökéletesen foglalja össze e zseniális ember művészetét: “ szenvedélyes vágy élt benne, hogy egyetlen vonallal ragadja meg akár azokat az alakokat, amelyekkel az utcán, az operában, a kalaposnál, s még sok más helyen találkozhatott; sőt, ezt a sosem tétlen és mindig kifejező alakot a rá leginkább jellemző pózban akarta megörökíteni - ahogyan jól vagy rosszul maga foglalta össze. Megkísérelte, és volt bátorsága megkísérelni, hogy vegyítse a pillanatfelvételt és a vég nélküli műtermi munkát: az impressziót elmélyült tanulmányokba zárta, a pillant pedig a megfontolt akarat tartósságába.”