Mikszáth Kálmán - Vázlat

Mikszáth Kálmán

Vázlat:

ROMANTIKA: A szentimentalizmusból kifejlődő, „antiklasszicista” stílus, amely az irodalomban jelentkezik először. Korai, kifejlett és kései szakaszra bontható. Elveti a szabályokat, a művész szabadságát hirdeti, ezért a fantázia, az illúzió kap szerepet, látványos festőiség, zeneiség jellemzi, felfedezi a dicső múltat. A regény cselekménye változatos, kivételes hősök, ellentétek jelennek meg.

REALIZMUS: A romantikával együtt alakult ki, de kevésbé önálló stílus. Forrása az illúzióvesztés, azonban nem fordul el a társadalomtól, hanem annak részletes jellemzésével festi le a hibáit. Gyakori eszköze a lélekrajz, valamint a szereplők és a táj tárgyilagos, higgadt és részletes leírása. Uralkodó műfaja a regény és a novella. Főbb képviselői: Balzac, Stendhal.

REGÉNY: A modern epika legelterjedtebb műfaja; ókori és középkori elődjei is vannak (lovagregény), de a 19. század végére nyeri el mai formáját. A regénytér és –idő valóságos, az események menete térben és időben lineáris. Van világképe, amely az író főbb vallási és filozófiai nézeteit tükrözi. Két fajtáját különböztetjük meg:

Kalandregény: A hős sok és érdekes kalandon megy át, de a regény végén ugyanolyan, mint az elején. A hangsúly a cselekményen van.

Jellemregény: Az események nem öncélúak, hanem a hős lelki fejlődését alakítják. A világ itt nem panoráma, csak háttér. A hangsúly a főhősön van.

Mikszáth Kálmán:

1847. január 16-án született Szklabonyán, a Felvidéken. Életének később meghatározó a szülőhelye, mind regényeiben, mind életében. A jómódú és tehetős parasztszülők fia a rimaszombati református gimnáziumban tanult hat évet, majd Selmecbányán érettségizett 1866-ban. A pesti egyetemen négy évig jogot tanult, de diplomát nem szerezett belőle. 1871 elején Balassagyarmaton Mauks Mátyás főszolgabíró mellett esküdtként helyezkedik el. Itt ismeri meg a dzsentrik világát, és itt ismerkedett meg főnöke idősebbik lányával, Mauks Ilonával. Az ellentétes természetű fiatalok egymásba szerettek, ám az apa hallani sem akart a házasságról, mivel nem bízott Mikszáth írói hivatásában. Visszautasította a jegyzői, ügyvédi munkákat, és „megszöktette” feleségét. 1873 júliusában házasodtak össze.

Október végén Pestre költöztek. Az író a Néplap szerkesztője lett, ám ez nem fizetett jól, és első két, saját költségén kiadott novelláskötete sem hozta meg a sikert. Egy évvel házasságuk után fiúk született, ám másnapra meghalt. Az író nyomorba süllyedt, ezért felesége 1875 áprilisában hazaköltözött. 1878-ban az ellenzéki Szegedi Naplónál helyezkedett el két és fél évre, ez sorsfordító hatással volt rá: élményanyaga gazdagodott, világszemlélete tágult, szabadon alkothatott. 1880-ban költözött vissza Pestre, a Pesti Hírlap szerkesztőségében kapott állást, s itt is maradt csaknem 25 évig.

1881-ben megjelent két kiskötete, a Tót atyafiak és A jó palócok. Ez végre meghozta az elismerést. Ettől kezdve műveit dicsérettel fogadták, ám ő megmaradt szerény, puritán embernek. 1882-ben újra összeházasodott feleségével. A Petőfi és a Kisfaludy társaság, valamint a Magyar Tudományos Akadémia is tagjának választja. 1887-től élete végéig a Szabadelvű Párt képviselőjeként a parlament tagja, de megőrizte önállóságát, és ironikus karcolatokban mondott keserű véleményt a kormány munkájáról. További évtizedeiben a tót és a palóc elbeszélésekre koncentrált. A nyolcvanas-kilencvenes években sokat foglalkoztatták korának társadalmi problémái, a birtokos nemesség dzsentrivé válása. Ekkoriban teljesedett ki realizmusa, amely végig kísérte további művein. Sorra alkotja novelláit és kisregényeit, melyben a múlt ábrázolása is megjelenik (kuruc-kor, szabadságharc). Élete meglehetősen eseménytelenül telik. Utolsó éveiben távol kerül a politikától, nem fogad el semmilyen rangot. Írói kapcsolatait nem tudja kialakítani a nyugatosokkal; visszahúzódottan élt horpácsi birtokán: sötéten látta a jövőt, elkomorult. 1910. május 28-án hunyt el, a tiszteletére rendezett születésnapi rendezvények után.

Írói pályafutása:

1881-ben vált neve ismertté Tót atyafiak és A jó palócok című köteteivel. A következő években kevés nagyobb regényt írt, elsősorban novellaíróként dolgozott: 1882-ben kezdi el az Országgyűlési karcolatok című ironikus sorozatát (A miniszter reggelije, Közigazgatási történetek). A kilencvenes években még romantikusan alkot, de már távolodik Jókaitól: a hétköznapokról, és nem sorsfordító eseményekről ír (1893 – Az eladó birtok; 1895 – Szent Péter esernyője). 1894-ben írta meg élete egyik leghíresebb művét, a Beszterce ostromát, a „magyar Don Quijote”-ét. Hasonló dzsentri-regényei a Gavallérok (1897) és az Új Zrínyiász (1898), melyben Zrínyit feltámasztva állítja szembe a középkor jelenével (előbbi javára). Másik dzsentri-típusa az „úri svihák”: főszereplői erkölcsileg züllöttek (szemben pl. Pongrácz Istvánnal), kártékonyak és szélhámosak. Ilyen művei a Két választás Magyarországon (1897), A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908). Jelentős történelmi regénye még az élete utolsó évében megjelent A fekete város. Utolsó évtizedének novelláira elégikus hangnem jellemző. Jellegzetes írásai: Fili (1902), A sipsirica (1902).

Az a fekete folt:

Népmesei hangulatot áraszt ez a Tót atyafiakban megjelent novella: népdalokat idéz, és az egész történet úgy indul, mintha egy népmese lenne. A bevezetés hosszú, soká tér rá a cselekményes részre: leírja a tájat, kifejti a természet értékeit, valamint szembenállását az emberrel (a kutya megérdemli, hogy nem ember lett).

A történet: Olej Tamás, a brezinai számadó juhász (bacsa) hatalmas akol felügyelője, de nem ura. A környék csendes, csak Matyi, a segédje és lánya, Anika él vele. A lány eleinte nem jelent számára nagy értéket. Megtudjuk, hogy a parasztokkal ellentétben vannak gondolatai, és bár a falusiak érzéketlenséget sejtenek benne, amiért nem sírt felesége temetésén, azért érző lény. A látszólagos egyhangúságot töri meg egy idegen megjelenése, de még nem tudjuk, hogy ki az. Olej vendégül látja az ifjú és pimasz vadászt, akiről kiderül, hogy Brezina birtokosa, a Taláry herceg. Matyi számára ez egy katasztrófa, hiszen teljesen elcsavarta szerelme, Anika fejét. Olej meglepődik ugyan, de közönyösen reagál. Amikor naponta megjelenik a herceg, idegessé válik, és négyszemközt kívánja eltávolítani lánya környékéről. Olej számára hirtelen értékessé válik lánya, bár inkább az azt követő lelkiismeret-furdalástól fél: amikor a herceg zavarba jön a fenyegetéstől, a legnagyobb kincset ajánlja: az akolt a birtokkal. Olej számára a természet és ez a legnagyobb érték. Az eddig erkölcsileg tiszta főhős egy pillanatra meginog; a herceg ezt használja ki, és elárulja, hogy Anikát mindenképpen megszökteti, és ajándékba adja a birtokot a hallgatásért. Olej ki nem mondva elfogadja azt. Amikor a herceg beváltja ígéretét, és Olej meglátja az adománylevelet, végleg megőrül. A levelet Matyival visszaküldi, bezárja az akolt, és felgyújtja azt. A mű balladai jelleggel zárul: a főhős lelkileg szenved, és csak sejteti halálát („emberé volt az a csont, vagy állaté?”).

Olej: Olej Tamás tipikus Mikszáth-hős: különc ember, akit hallgatagsága miatt nem szeretnek. Ő az egyetlen, akinek jelleme fejlődik, és ezt nyomon követi az író. Bár a tartomány urának képzeli magát, ő is csak egy juhász. Erkölcsileg tiszta jellem: feleségét 16 év után is szereti, nem érzéketlen azért, mert nem sírt. Lánya értéke is fokozatosan nő meg szemében, végül ez lesz a legfontosabb. Olej a természetben keresi értékeit, a herceg mégis megleli gyengepontját. Olej tudja, hogy erkölcsi botlása élete végéig gyötörni fogja, és elmenekül az újabb lelki megrázkódtatás elől. Őrületében arra az elhatározásra jut, hogy megöli magát, de még utoljára megmutatja, hogy ő feddhetetlen, akit nem lehet megvesztegetni.

Beszterce ostroma:

1894-től közölte folytatásokban a Pesti hírlap, kötetben egy évvel később jelent meg. Keletkezéséről maga az író mesél: egy képviselőtársától hallotta ezt az anekdotát.

A mű négy részből áll, amelyből az első kettő külön álló novella, és csak második rész végén fonódik össze a két szál.

Főbb szereplők:

o       Pongrácz István (a nedeci vár ura)

o       Donna Estella (cirkuszi trapéztornász, Pongrácz „felesége”)

o       Trnowszky Péter, György, Gáspár (méhész, orvos és gazda; testvérek)

o       Apolka (György lánya)

o       Tarnóczy Miloszláv (Gáspár fia)

o       Blázy úr (polgármester), Behenczy Pál (báró), Klivényi (Apolka gyámja)

Az első részben megtudhatjuk, hol él az utolsó várkapitány. Az 1715-ös osztrák törvény értelmében le kellett rombolni a várakat, de a kastélyokat nem; így menekülhetett meg az amúgy minden vári tulajdonsággal (tömlöc, felvonó, ágyú, torony) rendelkező nedeci uraság. Ennek a várnak az ura Pongrácz István. A táj bemutatása elnagyolt, az író sokat ad a részletekre, láthatóan jobban érdekli ez, mint az ember, hiszen Pongráczot mindössze egy mondatban írja le. Ebbe a XIX. századi környezetbe született a várkapitány, aki visszavágyik a dicső XVI. századba ebből a sivár jelenből. Legfőbb szokása a hadviselés volt: az uradalom birtokait parasztoknak adta hadiszolgálatért cserébe. A felhúzta a címeres zászlót, a parasztok katonákká váltak. A harcok végén Te Deum és bál következett. Megtartotta a régi szokásokat: volt várnagya, lengyele, káplánja. Egy nap a gróf a kertjében sétált, és meglátott egy rózsát. A kertész szerint ennek egy királynő keblén kell elhervadnia. A gróf elküldte azt egy királynőjelöltnek, aki megköszönte, és Cervantes Don Quijote-ját küldte el hálából. Ez a regény megfogta a grófot, valószínűleg teljesen át kívánta venni stílusát. Még az aznapi háborút is lemondta. Pongrácz mindennap ebédet tartott várában. Az ebédekre a meghívottak nem vitték feleségüket, mivel Pongrácznak sem volt. Nem érdekelték őt a nők, ám 600 Ft-ért az illem kedvéért. Pongrácz nem szerette az akrobata tanárnőt, aki azt hitte, feleségül veszik, ezért eljátszotta, hogy szerelemes. Behenczy Pál báró lecsúszott nemes: vagyona már nem volt, csak egy fia. Amikor életjáradékukat megkapták, pár nap alatt felélték. Ez a báró incselkedett ebéd közben Estellával, aki ezt fennhangon megjegyezte. A következő pillanatban a báró eltűnt: a székkel együtt egy tömlöcbe került, addig, amíg Pongrácz le nem fejezi. Ő ezt egyébként lovagias cselekedetnek szánta. Estella megkereste a bárót, aki megígérte neki, hogy feleségül veszi, ha kiszabadítja. Estella ezt megszegi, és együtt szöknek el Besztercebányára. Erre egy héttel később jöttek rá a vár lakói, és Pongráczban megszületett az elhatározás: ultimátumot ad át Besztercének a lány kiadatására, vagy elpusztulására. Mivel lenéző válasz (miszerint a gróf örült) érkezik, Pongrácz elindul seregével.

A második rész Zsolna városában játszódik. Egy Trnowszky nevű vaskereskedőt és három fiát ismerhetjük meg: a három fiú szakmát választ, amelyhez egy kis anyagi támogatást kapnak. Amikor viszont látjuk őket, Péter és Gáspár gazdagként él, György viszont csak egy 11 éves lányt, Apolkát hagyja maga után. A gyönyörű lány felett torzsalkodik a két testvér, amikor a polgármester úgy dönt, hogy Klivényi József írnokra bízzák a gyámságot. Az írnok abban bízott, hogy nagy vagyon jár a lánnyal a versengésből, ám a két testvér el is felejti a lányt. Ezért Apolkával szinte cselédként bánnak. Egy alkalommal Apolkának azt tanácsolják, hogy köszöntse Pétert, aki ezen felbuzdulva egy halom nyalánkságot vesz neki, bár gyámja fukarság miatt felfalja azokat. Amint ezt Gáspár megtudta, ruhákat vett a kislánynak. Másnap ismét Péter jött, és aranymíveshez vitte a kislányt, amit persze csak Klivényi élvezett. A polgármester felismerte az írnok viselkedését, ezért új döntést hozott: a gyerek félévente vált gyámot a két testvér között. Péter professzort, selyemruhákat és francia játszópajtást hozott, fél év múlva Gáspár bécsi ruhát, fogatot és debreceni magyar nevelőt biztosított. Péter szerecsen társalkodónőt kerített, és szláv nevelőket, hogy a lány a magyart megutálja. Gáspár újabb fogatot, magyar szolgákat és kertet adott. A kertben ismerte meg Gáspár Miloszláv nevű fiát, amiből barátság szövődött. A lányért fél év múlva díszes kíséret és egy szakállas angol komornyik érkezett. Amikor elbúcsúzott, kijelentette, hogy nem szeretne menni, majd Gáspár megtudta, hogy ennek fia az oka, aki feleségül szeretné venni őt. Az apa haragra gerjedt, Apolka pedig elmenekült. Péter még nem jelent meg, csak az angol komornyik maradt, majd kiderült, hogy ő Péter csak álruhában. Kitagadta a lányt, és már Gáspárhoz is hiába ment vissza. Klivényiékhez menekült, akik befogadták, és Miloszlávval is naponta találkozhatott. Ezután megismerhettük Lengeffy Elemér színtársulatát, aminek előadása közben ismerkedtek össze Behenczy Pál báróval, akitől Apolka félt, viszont itt találkozhatott Miloszlávval is. Klivényiné halálhírére tértek haza, majd az írnok felajánlotta, hogy feleségül veszi a lányt, mire az sírva menekült el. A folyó partján találták meg, és a polgármesterhez vitték, akinek nem volt szíve kidobni. A polgármester a piacra ment, ahol híre ment, hogy jön az ellenség, és csakugyan: a porfelhőből megjelent Pongrácz csapata.

A hadsereget egy kis pihenőre invitálták Zsolna falujában. A polgármester megtiltotta a lopást, és mindenkivel kezet fogott. Kovács várnagy a budetini parancsnoktól kérte, hogy valamilyen módon beszélje le urát a hadjáratról, mert őrültek háza lesz a vége. Pongrácz ebédre is maradt, Blázy ezt az alkalmat ragadta meg, hogy diplomáciával rendezze az ügyet. Kiderült, hogy Pongrácznak nem Estella fontos, hanem a jog és a lovagiasság. Blázy délután Apolkát szerette volna egy családba protezsálni, de sehol nem fogadták be. Ekkor derült ki, hogy Pongrácz gróf visszafordul, ha Beszterce egy küldöttséget küld, amelyben felajánlanak neki egy túszt az ügy rendezéséig. Lengeffy színtársulata vállalta a küldöttség szerepét, a túsz pedig Apolka lett. A gróf elhitte a történetet, és visszaindult zsákmányával. A várban Apolkának arany élete volt: Pongrácz úgy tekintett rá, mint egy angyalra, felébresztette benne az emberi érzéseket. Játszótársakat és szabót szerzett neki, de senkinek nem engedte látni, mindentől óvta. Az idő múlásával Apolka egyre szebb lett, és sorra érkeztek hozzá az udvarlók, de gróf féltékenyen őrizte. Egy huszártiszt egy bálban megkörnyékezte Apolkát, és egy csókot hintett annak vállára. A lány István grófnál bepanaszolta őt, majd a bál folytatódott. Apolka éjjel arra riadt fel, hogy Pongráczot sebesülten hozzák, mert megsérült a huszártiszttel vívott párbajban. Apolka az elkövetkező húsz napot ágyánál töltötte, ápolta jótevőjét. A huszadik napon elmúlt a láz. Felkelt ágyából, és az ajtóig támolygott, és kinyitotta. Ekkor a másik szobában meglátta a térdelő Apolkát, aki Szűz Máriához imádkozott érte. Ezen meghatódott, és ügyvédért küldött. Apolkától eközben szivarért könyörgött, minden formában, de a lány hajthatatlan volt; a gróf ettől a „vereségtől” egészen megszelídült. Az ügyvéd megérkezett, és nem más volt, mint Tarnóczy Emil. Bemutatkozott, de Apolkával rögtön egymásra ismertek. Ekkor közölte Pongrácz az ügyvéd szükségességének okát: örökbe kívánta fogadni a lányt. A lány ettől nagyon hálás lett. Az ügyvéd e jelentben felfedte másik jöttének okát: feleségül kéri Apolkát. Hiába vallották be, hogy gyerekkori szerelmesek, a gróf ostobaságnak tartotta ezt, és a fiút tömlöcbe vetette. Két másik ügyvéd érkezett, akik elrendezték a papírmunkát, bár csodálkoztak, elődjük miért nem tudta ezt megtenni. Elmenőfélben egy gyűszűben üzenetet kapnak, melyből kiderül, hogy Tarnóczy Emil fogoly, és ki kell szabadítani.

A hír gyorsan terjedt, egészen a parlamentig, még a belügyminiszternek is cselekednie kellett. Utasította az ispánt, hogy levélben szólítsa fel a grófot a fogoly elengedésére, de az nemet mondott. A főispán rendőröket küldött a várhoz, de a várbeliek nyolc bikát engedtek közéjük, így azok elmenekültek. A grófon kiütköztek az elmebaj jelei: egyik percben zokogott, másikban dühös volt. A káplán ezt jelenteni akarta, ám Pongrácz lengyele az ellenkezőjét javasolta, hiszen így a biztos jövedelem is eltűnt volna. A vármegye törvényes megoldás híján katonai erőt volt kénytelen alkalmazni, de a főparancsnok csak egy katonát használt: a fiú ismerte egy járatot a vár tömlöceihez, és kiszabadította az ügyvédet. A várban nem értették, hogy tűnt el a rab. A grófnak eközben hallucinációi voltak, nem aludt, és néha meztelenül szaladgált. Külseje torzult, belseje szinte elveszett. Csendesebb óráiban egyedül keverte a kártyát, miközben ezt hajtogatta: „Kártyáztam az Istennel, és nyertem!”. A gróf agya azonban nem mondott fel teljesen, a remény még élt. Az ügyvéd és Blázy Bécsbe mentek megoldásért, de Pongrácz még így is erős hatalom volt. Ismét a budetini parancsnok talált ki valamit: kerítsék elő Estellát. Ez nem volt nagy ügy, hamar megtalálták a színtársulatot, és Estellára Behenczy gróf is ráunt. Apja és fia még itt is keresztbe tett egymásnak, végül a fiú adta el a nőt apja háta mögött. István gróf megint kártyázott, amikor megkapta a levelet a túsz kicseréléséről. Ezúttal annyit mondott: „Vesztettem. Fizetek.” Közölte Apolkával, hogy a jövő héten el kell mennie, és a hadi szabály szerint el kell engednie. A kincseket mind a könnyező lánynak adta. Másnap egy hatalmas koporsót készíttetett lova és saját maga számára. Másnap körbejárta a szomszédokat, amit másfél éve nem tett, majd kihozatta fekete kancáját, és agyonlövette. Ekkor hozatta elő a koporsót, amelyet senki sem vett komolyan, ám a gróf arca fakulni kezdett. Apolka sírva fakadt. Pongrácz még látta, hogy megérkezett a három kocsi Estellával és kíséretével. Az ott lévők még rázendítettek a Rákóczi-nótára; A gróf utoljára annyit mondott: „Lóháton akarok lenni a másvilágon!”, majd meghalt. A káplán imádkozott: meghalt az utolsó várkapitány. Az idegenek türelmetlenül várakoztak, majd megrendültek, amikor meglátták a halott grófot. Végül eltemették, de csak egymagában, nem lovával. A pletykák szerint mérget ivott. Eközben az újságok Tarnóczy Emil és Apolka esküvőjéről tudósítottak.

Szerkezete: A mű nem túl egységes: folyton szétzilálja az állandó anekdotázás, Mikszáth kedvelt eszköze; ugyanakkor érdekessé teszi az eseményeket. Párhuzamos szálakon indít, de rengeteget elhagy, és csak később veszi fel újra.

A mű mögöttes tartalma: Mikszáth a grófon keresztül általánosítja dzsentri-nézetét: őrültnek tartja, de szereti is őket. A dicsőséges múlt szemben áll a sivár jelennel: nemcsak a gróf, hanem minden dzsentri számára, aki a múltat, annak fényét üldözi, és nem hajlandó a jelenről tudomást venni. A mű tragikus véget ér: a jelen győz a múlt mámorában élő Pongráczon. Ez a sors vár a dzsentrikre is.

Pongrácz jelleme: a mű főhőse az egyetlen, aki jellemfejlődésen megy keresztül; az író emellett több oldaláról, több helyzetben is részletesen bemutatja. Valójában Mikszáth megteremtette a „magyar Don Quijotét”: ő is hátat fordít a jelennek, és egy letűnt világ ideológiájában él csökönyös elszántsággal. Mikszáth hőse azonban nem bolondult meg teljesen: több utalás van arra, hogy nagyon is érti a jelen eseményeit (pl. a 13 vértanú). Nem kerget lázálmokat, egyszerűen csak élni szeretne a maga módján, s ebben cinkosokra lel környezetében, akikhez képest ő hatalmas erkölcsöket képvisel: lovagias, szerény, hiányzik belőle a mohóság, az önzés, a hazugság; az egész lénye a megtestesült tisztaság: pont ettől emelkedik a többi szereplő fölé. Ő a különc ember, akit kora nem ért meg, mert ő nem ebbe a korba illik, nem ide született. Apolka iránt érzett szerelme változtatja meg életét, ettől kezdve a lány elvesztésétől rettegett, majd annak bekövetkeztekor megölte magát: szertefoszlottak álmai. Az, hogy feleségül vegye a 19 éves lányt éppoly álom volt, minthogy három évszázadot visszautazna az időben.

A jószívű dzsentri ellentétei az „úri svihákok”: A két Behenczy már nem rendelkezett vagyonnal, és ez teljesen aljassá és élősködővé tette őket, akik még egymással is kiszúrtak (pl.: harang, Estella), mindemellett ragaszkodnak régi címükhöz.