POUL ANDERSON - A marsi koronaékszerek

POUL ANDERSON

A marsi koronaékszerek

Poul Anderson hétszeres Hugo-díjas és háromszoros Nebula-díjas szerző. A hard sci-fitől a high fantasyig mindenféle műfajban és stílusban alkot. Regényei és novellái színesen, gazdagon megrajzolt élettanulmányok, akár földi, akár földön kívüli életről legyen szó. Részletesen jellemzett, tökéletesen valósághű szereplőin keresztül az ember küzdelmét ábrázolja folyton változó világokban és korokban.

Az űrhajó még negyedmillió kilométer messzeségben volt, amikor már vették a jelzéseit, s az unalomig ismert géphangok munkára szólították a technikusokat. Senki sem kapkodott, hisz a ZX28749-es járat – másképpen a Jane Brackney – menetrendszerűen érkezett. Ám egy pilóta nélküli űrhajót letenni mindig kényes műveletnek számított. A személyzet és a műszerek felkészülten fogadták a közeledő monstrumot, a munka dandárja azonban mégiscsak a berepülést vezérlő gárdának jutott.

Yamagata, Steinmann és Ramanowitz az irányítótoronyban ücsörögtek, körülöttük ott sertepertélt Hollyday – vészhelyzet esetére. Ha az áramkörökben valami gubanc támadna – amire ugyan még nem volt példa –, és a sok ezer tonnányi atomhajtású teherhajó rakományával együtt becsapódna az űrkikötőbe, az emberlakta Phobos bizony elnéptelenedne! Hollyday ezért átfutotta a tartalékkészletet, hogy – ha a szükség úgy hozza – nyomban beiktathassa, amit kell.

Yamagata vékony ujjai a radar beállítógombjai fölött táncoltak. Tekintetét mereven a képernyőre szegezte. – Rajta vagyok – közölte. Steinmann épp a távolságot olvasta le, Ramanowitz pedig a sebességet állapította meg a dopplerszkópon. Gyors ellenőrzés a számítógépen – az adatok szinte hajszálra egyeztek a kalkulált értékekkel.

– Lazíthatnánk egy kicsit – szólalt meg Yamagata, és elővett egy cigarettát. – Egy darabig még kívül esik a hatókörzetünkön.

Pillantását körbehordozta a zsúfolt helyiségen, majd az ablakon túl elterülő űrkikötőn. A toronyból sivár látvány tárult a szeme elé: az üzletek, hangárok és szállások többségét a felszín alá telepítették. A sima betonszőnyeget mintha elmetszették volna ott, ahol az apró hold görbülete szemhatár alá bukott. Mindig a túlsó oldal nézett a Mars felé – az űrállomás emezen volt –, Yamagata mégis tisztán fel tudta idézni maga előtt a másik félteke fölött függő irdatlan bolygót, a meleg vöröses árnyalatú óriáskorongot, melynek ritka légkörén át elmosódottan rajzolódtak ki a sztyeppék és szántóföldek párába vesző, zöldesbarna foltjai. Habár a Phobost légüres tér vette körül, nem látszottak az űr szikrázó csillagai: túlságosan erős volt a Nap és a reflektorok fénye.

Az ajtó felől kopogás hallatszott. Hollyday ment – valósággal lebegett – oda kísértet módjára a gyenge gravitációban, hogy kinyissa. – Landolás közben senki se teheti be ide a lábát! – morogta. Hollyday megnyerő, őszinte ábrázatú, zömök, szőke fickó volt, s tónusából – az erélyes szavak ellenére – közel sem érződött a katonás szigor.

– Rendőrség – válaszolt komoran az újonnan érkező izmos, kerek képű alak, aki – mint rendesen – zubbonyban és pizsamaalsóban feszített a küszöbön. A kis településen mindenki ismerte Gregg felügyelőt. Csakhogy nála szokatlan módon most fegyvert szorongatott és zaklatottnak tűnt.

Yamagata újra kilesett az ablakon, s lent a pályán észrevette az állomás négy, űrruhás rendőrét, amint a reptéri személyzetet méregették. Fegyver volt náluk is. – Mi a hézag? – kérdezte.

– Semmi… remélem – lépett be Gregg, és mosolyogni próbált. – A helyzet az, hogy a Jane ezúttal roppant különleges rakományt hoz a fedélzetén.

– Csak nem? – derült fel Ramanowitz széles, puffadt ábrázata. – Nekünk miért nem szóltak?

– Szándékosan titokban tartották. A marsi koronaékszerekről van szó. – Gregg cigarettát bányászott elő a zsebéből.

Hollyday és Steinmann odabiccentettek egymásnak. – Egy robotűrhajón? – füttyentett Yamagata.

– Úgy bizony! A robotűrhajó az egyedüli szállítóeszköz, ahonnan nem lophatják el. Három rablási kísérlet is történt, amikor közönséges személyszállító járattal a Földre vitték, arra pedig jobb nem gondolni, hány, amíg a British Museumban voltak kiállítva. Egy őr az életét vesztette. Most majd a fiúk kimennek értük, mielőtt bárki egy ujjal is hozzáérhetne ahhoz a hajóhoz, aztán nyomás, le velük egyenest Sabaeusba!

– Mekkora az értékük? – kíváncsiskodott Ramanowitz.

– Hát… a Földön úgy félmilliárd EN-dollárért lehetne elpasszolni őket – felelte Gregg. – Bár a tolvaj jobban járna, ha a marsiakkal vásároltatná vissza… de mégsem, azt hiszem, a Föld lenne köteles állni a cechet, hisz a felelősséget mi vállaltuk. – A felügyelő idegesen eregette a füstöt. – Az ékszereket titokban tették fel a Jane-re, közvetlenül azelőtt, hogy a járat menetrend szerint elstartolt volna. Nekem sem szóltak, én is az e heti járattal jött különfutártól értesültem róla. Nincs az a tolvaj, aki kiszimatolhatta volna, hogy ide futnak be, mielőtt biztonságban visszakerülnének a Marsra. Ott meg aztán fix, hogy jó helyen lesznek!

Ramanowitz megborzongott. Minden bolygón ismeretes volt, mi védelmezte a sabaeusi kincstár páncéltermét.

– Pár embernek csak volt tudomása a dologról – töprengett Yamagata. – A berakodást végző földi csapatra gondolok.

– Hát igen, úgy valahogy – vigyorodott el Gregg. – Többen is felmondtak azóta közülük, hallottam a futártól, de hát az űrállomások személyzete izgága népség, nagy a jövés-menés a körükben. – Pillantása Steinmannra és Hollydayre siklott: mindkettőjük legutóbbi munkahelye a Föld Bázis volt, s alig egy-két járattal korábban érkeztek csak a Marsra. A személyűrhajók hiperbolikus pályán közlekedtek, a menetidejük néhány hét volt; a robothajók a sokkal kényelmesebb és takarékosabb Hohmann A-pályát követték, amit kétszázötvennyolc nap alatt tettek meg. Aki esetleg tudta, melyik hajón vannak az ékkövek, annak belefért az idejébe, hogy otthagyja a Földet, jóval a rakomány megérkezte előtt eljusson a Marsra, és még állást is kerítsen magának – a Phoboson mindig munkaerőhiány volt.

– Engem hagyjon ki ebből! – nevette el magát Steinmann. – Chuck és én tudtunk róla, természetesen, de a parancs szerint tartanunk kellett a szánkat. Egy léleknek sem kottyantottuk el.

– Igaz, különben a fülembe jutott volna – bólintott Gregg. – Gyors szárnyakon jár errefelé a pletyka. Szóval, ne vegyék zokon, fiúk, de nekem kell gondoskodnom arról, hogy egyikőjük se hagyhassa el a tornyot, amíg a koronaékszerek a mi járgányunk fedélzetén nem lesznek.

– Hát jó. De túlóráért pluszpénz jár!

– Én, ha gyorsan akarnék meggazdagodni, az érckutatást választanám – jegyezte meg Hollyday.

– Mikor hagysz már fel azzal, hogy a szabadidődben a környéken kódorogj a Geiger-számlálóddal? – vetette oda Yamagata. – A Phoboson más sincs, mint vas és gránit.

– Tudom, mit csinálok – jelentette ki Hollyday öntudatosan.

– A fenébe is, kell valami hobbi ezen az isten háta mögötti sziklagolyóbison – szögezte le Ramanowitz. – Ki tudja, tán még én is próbát teszek azokkal a csillogó kavicsokkal, ha másért nem, hát az izgalom… – De benne szorult a szó, amikor elkapta Gregg pillantását.

– Hát akkor – vágott közbe Yamagata – melóra, fiúk! Kérem, felügyelő, most már húzódjon félre, és ha kedves az élete, ne maceráljon minket!

A Jane egyre közeledett gondosan kiszámított pályáján, sebessége csaknem azonos volt a Phoboséval. Csaknem, vagyis nem egészen – óhatatlanul bekövetkeztek apró-cseprő zavaró körülmények, amik miatt a távirányítású sugárhajtóműveket utána kellett szabályozni, és akkor még hátravolt a lehozatal. Az éktelen kapkodás alaposan megizzasztotta a csapatot.

A szabadesésben közeledő Jane már kevesebb, mint ezer kilométernyire volt a Phobostól – a majd százötven méter átmérőjű, hatalmas szferoid a roppant méretei ellenére is eltörpült a Mars holdjának irdatlan tömege mellett. Pedig a légkör nélküli Phobos csupán jelentéktelen, elhanyagolható kis labdacsnak számított a hetedik legnagyobb bolygó mellett. A csillagászati nagyságrendek a szó szoros értelmében egyszerűen felfoghatatlanok.

Amikor az űrhajó már megfelelően közeire került, rádión keresztül utasították a robotkormányát, hogy egészen finoman fordítsa el a hajótestet, a vevőantennával a leszállópálya felé. Azután visszavették a hajtómű teljesítményét, éppen csak sustorgott. A teherhajó már majdnem az űrkikötő fölé ért, a röppályája érintőleges volt a hold görbületére, amikor Yamagata vadul püfölni kezdte a billentyűket. A rakéták láthatóan veszettül okádták a vörös lángot felfelé. Yamagata azonban újra visszafogta a hajtóművet, alacsonyabb fokozatra állította, majd ellenőrizte az adatokat.

– Pompás – dünnyögte. – Akkor most lehozzuk.

A hajónak a Phobos keringési sebességéhez és tengely körüli forgásához viszonyított sebessége nullára csökkent, ereszkedett lefelé. Yamagata átfordította, hogy a hajtóművek függőlegesen lefelé álljanak. Amint ezzel megvolt, hátradőlt és megtörölte a homlokát. A munkát Ramanowitz vette át, túlságosan idegölő feladat volt ahhoz, hogy egy ember csinálja végig teljes egészében. Ramanowitz vért izzadt, mire sikerült az ormótlan tömeget néhány méternyire az állványzat fölé ügyeskednie. A végső mozzanatokat Steinmann hajtotta végre, aki leheletfinoman – mintha tojást ültetne a tartójába – a horgonyzópadra helyezte az óriási gépezetet. Azután leállította a hajtóműveket, s minden elcsendesedett.

– Hú! Ránk férne valami itóka, nem igaz, Chuck? – Yamagata fásultan meredt reszkető ujjaira.

Hollyday elmosolyodott és felkapott egy flaskát. Kedélyes hangulatban körbeadogatták. Gregg előredőlve, tekintetével a leszállópályára tapadt, ahol egy technikus a radioaktivitást ellenőrizte. A parancs világos volt: látta, amint az emberei a beton fölött lebegve, kezükben fegyverrel körbeveszik a hajót. Egyikük felkúszott a személyzeti búvónyíláshoz, kinyitotta és becsusszant.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire újra előbukkant. Rohanvást igyekezett a torony felé. Gregg szitkozódva nyomkorászta a műszerfal gombjait és azt ordította: – Hé! Ybarra! Mi a fene van?

A sisakmikrofon is berezonált a választól: – Senor… senor felügyelő… a koronaékszerek eltűntek!

Sabaeusnak természetesen csak a földiek nevezték azt az ősi nagyvárost, amely a Mars trópusi égövében, a Phison és az Eufrátesz „csatornák” torkolatában húzódott meg. Emberi száj egyszerűen képtelen kiejteni a marsi köznyelv, a High Chlannach szótagjait, bár megközelítő hasonlóság nem kizárt. Az emberek ráadásul egész történelmük során nem építettek olyan várost, amely kizárólag felül kiszélesedő tornyokból állna, s olyan településsel sem dicsekedhettek, amely húszezer éve volna lakott. Mert ha igen, az kíváncsi turisták zarándokhelye lenne már; a marsiak azonban jobban kedvelik a pénzcsinálás mértékletesebb módozatait, még akkor is, ha hírhedett fukarságuk viszont rég túlszárnyalta a skótokét. S jóllehet az interplanetáris kereskedelem élénk volt és a Phobos szabad kikötőként funkcionált, ritkán tette be földi ember a lábát Sabaeusba.

Gregg kínosan érezte magát, miközben sietősen rótta az óriás kőgombák közt kanyargó utcákat. Örült, hogy légoverallja tetőtől talpig elrejtette. Nem mintha a kimért marsiak megbámulták volna, nem – rákelepeltek, ami még annál is borzasztóbb.

Az Eleséget Sütő Pékek utcája nyugalmas környék volt, jórészt iparosok és filozófusok fészeklakásai sorakoztak benne. Errefelé nem látni sem illetlen násztáncot, sem hőzöngő Ifialabárdosok parádéját; semmi izgalmasabbra nem lehet számítani, mint mondjuk a nulladik osztály relativisztikus beállítottságáról folyó négynapos, nonstop utcai csetepatéra, vagy alkalomadtán némi lövöldözésre. Ez utóbbi a bolygó híres-nevezetes magándetektívjének ténykedésére utalt, akinek épp itt volt a fészkelőhelye.

Gregget mindig nyomasztotta a marsi környezet, a hideg, mélykék ég és az összezsugorodott Nap látványa, kényelmetlenül érezte magát a ritka, oxigénszegény légkör miatt tompán búgó hangok, zajok között. Syalochot azonban fölöttébb kedvelte, s amikor felkapaszkodott a létrán, megrázta a cserregőt és bebocsáttatást nyert az első emeleti fészeklakásba, mintha rémálomból ocsúdott volna.

– Á, Krekk! – A nyomozó letette a húros hangszert, amin épp játszott, és ösztövér alakjával látogatója fölé magasodva annak üdvözlésére sietett. – Minő várratlan örröm, hoty újra látlak, trráka parrátom! Tyerre csak, fárratj peljepp! – Roppant büszke volt az angolnyelv-tudására, de enyhébb kiejtési hibáin átütött a füttyögő, csettintő marsi akcentus. Gregg füle rég hozzászokott már, hogy magában emberi hangzásúra fordítsa.

A felügyelő óvatosan lépegetett befelé a szűk, magas falú szobában. A helyiséget sötétedés után megvilágító parázskígyók összetekeredve aludtak a kőpadlón iratok, tárgyi bizonyítékok és fegyverek között; a gótikus ablakok párkányát vörösbarna por borította. Lakása rendetlensége ellenére Syaloch a maga külsejére azért adott. Az egyik sarokban kis laboratórium foglalt helyet. A többi fal telis-tele volt polcokkal, amiken három bolygó kriminológiai szakirodalma sorakozott – marsi könyvek, földi mikrokártyák, vénuszi beszélő kövek. Egy helyütt Syaloch – hazafihoz méltón – kitűzte az uralkodó Fészekanyát jelképező, lövedékekből kirakott kompozíciót is. Földi ember képtelen volt megülni a helyiek trapézszerű bútorain, az udvarias Syaloch azonban fel volt szerelkezve székekkel és gáztartályokkal is, hisz ügyfélköre három bolygóra terjedt ki. Gregg talált egy Duncan Phyfe-féle faragott széket, lezökkent rá, és nagyokat szippantott az oxigénpalackjából.

– Ha jól sejtem, hivatalos, ám bizalmas ügyben jársz – jegyezte meg Syaloch, és elővett egy nagy öblű pipát. A marsiak hamar rákaptak a dohányzásra, bár az ő atmoszférájukban adalékként kálium-permanganátra is szükség volt. Gregg hálát adott a védőöltözékének, hogy neki nem kellett szívnia a kék füstöt.

– Hogy az ördögbe találtad ki? – fakadt ki csodálkozva.

– Gyerekjáték, drága barátom. Rendkívül zaklatottnak tűnsz, amit pedig – ismereteim szerint – kizárólag szakmai válsághelyzet idézhet elő egy magadfajta megrögzött, kötélidegzetű agglegénynél. Ráadásul úgy estél be hozzám, hogy már-már hívni akartam a homeosztázis-mentőosztagot… jó kis slamasztikában lehetsz.

Gregg szárazon felnevetett. Neki tökéletes rejtély volt a marsiak fizimiskája – ki tudja, mi a mosoly vagy a vigyor megfelelője egy ennyire nem emberi ábrázaton? Hát még egy ilyen nyakigláb gólyáén…!

Nem. A különböző planéták lakóinak megítélésében csupán el kell rugaszkodni a nyelvi korlátoktól. Syaloch jó kétméteres, külsőre, gólyára emlékeztető, kétlábú lény volt. Ám hosszú, ívelt nyakán billegő keskeny feje, a rajta ékeskedő bóbitával és a vörös csőrével valahogy ormótlanul nagynak tűnt, sárga szeme pedig túlontúl mélyen ült; fehér tollazata is inkább a pingvinekéhez hasonlított, mint a röpképes madarakéhoz, nem beszélve a farka végén díszlő kék tollbokrétáról; szárny helyett pedig négyujjú kézben végződő, vézna, vörös karokkal dicsekedhetett. Az egész testtartása valahogy túlságosan egyenes volt az igazi madarakéhoz képest.

Gregg visszazökkent a valóságba. Jóságos Isten! A városra csend és alkonyi szürkület telepedett, a lenyugvó nap már nyugat felé kúszott a Sabaeus-hajlat földbirtokai és az Aerie-sivatag fölött, az ablak alatt pedig pedálos járgány zörömbölése hallatszott – ő meg itt kotlik egy akkora botrányon, ami fenekestül felforgatja tán az egész Naprendszert is!

Kesztyűs ujjait összefonva kibökte: – Úgy van, bizalmas az ügy, naná. Fogadok, ha sikerül kibogoznod, eszméletlen honoráriumot szakíthatsz le magadnak. – Syaloch szeme villanását látva Gregg szívesen visszaszívta volna, amit az imént mondott, de aztán tovább folytatta. – Csak előbb árulj el valamit. Milyen véleménnyel vagy rólunk, földiekről?

– Nincsenek előítéleteim. Szerintem az ész a fontos, tökmindegy, mi takarja, haj, toll vagy csontlemez.

– Rendben, értem. Sok marsi azonban neheztel ránk. Szétcincálunk egy ősi életformát – de nem tehetünk róla, ha egyszer kereskedni akarunk…

– K’teh. A kereskedelem végül is hasznos dolog. Tőletek kapjuk az üzemanyagot, a gépezeteket és… és a dohányt, természetesen. Különben is, túlságosan… besavanyodtunk már. Aztán meg az űrutazás új távlatokat nyitott a kriminológiában is. Én igenis kedvelem a Földet.

– Akkor segítesz nekünk? És ugye tartod a csőröd, ha esetleg olyasmire derülne fény, amitől a planetáris államszövetségetek legszívesebben elpaterolna minket a Phobosról?

Syaloch harmadik szemhéja lecsukódott, amitől a feje még inkább maszkjelleget öltött. – Nem ígérek semmit, Gregg.

– Hát jó… a francba is, vállalom a kockázatot – nyelt nagyot a rendőrfelügyelő. – Nyilván tudsz róla, mi a helyzet a koronaékszereitekkel.

– Kölcsönadtuk a Földnek, hogy bemutathassátok kiállításokon, és a tudósaitok megvizsgálhassák.

– Hosszú évekig tartó tárgyalások után. Felbecsülhetetlen értékű relikviák, az egész Marson nincs náluk értékesebb, hiszen ti már ősi civilizációnak számítottatok, amikor mi még mamutokra vadásztunk. Nos hát… ellopták őket.

Syalochnak felpattant a szeme, aztán csak bólintott egyet.

– Felrakták őket egy robotűrhajóra a Föld Bázison. Mire a hajó a Phobosra ért, nyomuk veszett. Állítom neked, az utolsó csavarig szétszedtük az egész masinériát, még a rakományt is a legapróbb mütyürkéig, de mintha az űr nyelte volna el azokat a köveket!

Syaloch a pipáját élesztgette, ami körülményes műveletnek számított az ő tűzszerszámaival egy olyan atmoszférában, ahol a gyufa sem lobbant volna lángra. Akkor szólalt csak meg, amikor a pipa végre jól szeleit. – Lehetséges netán, hogy útközben szipkázták el őket?

– Nem. Képtelenség. A Rendszer minden űrjárművé nyilvántartásba van véve, pontosan ismert mindegyiknek az adott tartózkodási helye. Aztán csak gondold meg, képes volnál-e bemérni egy apró pontot sok százmillió kilométeres körzetben, hát még a sebességét felvéve melléje sorolni… olyan űrhajó nem épült még, ami ennyi üzemanyagot tudna magával cipelni! És azt is add hozzá, hogy a legmélyebb titokban tartották, milyen úton-módon juttatják vissza az ékszereket. Addig mindössze az EN-Rendőrség és a Föld Bázis legénységének lehetett tudomása róluk, amíg a hajó ténylegesen el nem startolt – akkorára meg már késő bánat.

– Roppant érdekes – pöfékelt Syaloch jókora lendülettel.

– Ha ez kitudódik – kesergett Gregg –, elszabadul a pokol. De talán maradt még néhány barátunk a parlamentetekben…

– A Ténykedők Házában, igen… néhány. A vezetőtestületben – a Filozófusok Házában – azonban, nos…

– Mi lesz, ha odáig fajul a dolog, hogy húsz évre felfüggesztik a két bolygó közti kereskedelmet? Még az is előfordulhat, hogy végleg megszakadnak a kapcsolatok. A szentségit, Syaloch, találd meg azokat a köveket!

– Hm-hm. Elnézésedet kérem, ezen akkor elmélkednem kell. – A marsi felvette hajlított nyakú hangszerét, és szórakozottan pengetni kezdte. Gregg nagyot sóhajtott, s megpróbált lazítani. Ismerte a chlannachi tempót: most kénytelen lesz végighallgatni jó egyórányi mélabús nyekergést, mollban.

A fakó marsi naplemente baljós hirtelenséggel éjszakába fordult, s a parázskígyók kékes fényében Syaloch végre lerakta a kurtahegedűjét.

– Attól tartok, nem úszom meg, személyesen át kell ruccannom a Phobosra – döntötte el végül. – Túl sok minden hiányzik még az elemzéshez, és nem tanácsos addig elméleteket gyártani, amíg össze nem jött minden adat. – Csontos kezével megveregette Gregg vállát. – Fel a fejjel, öregem! A legnagyobb hálával tartozom neked, hidd el. Förtelmesen untam már magam. Most pedig – ahogy híres földi elődöm mondaná – játszma indul… méghozzá szenzációs játszma!

Egy marslakó számára nem jelent különösebb tortúrát a földi jellegű atmoszférához való alkalmazkodás, egyetlen órát kell csak eltöltenie a nyomáskiegyenlítő kamrában, aztán kap egy szűrőt a csőrére, ami csökkenti a levegője oxigén- és nedvességtartalmát. Syaloch szabadon mozgott a kikötőobjektum egész területén, vezetékes szűrővel felszerelkezve és tirsokr-sisakkal a fején, s egyfolytában a párás hőség miatt zsörtölődött. Észrevette, hogy az emberek Gregget leszámítva – mind tartózkodó, majdhogynem rémült pillantásokkal méregették – szörnyű teherként nehezedett rájuk a titok, ami akár véres gyilkosságba is torkollhat. Syaloch magára öltött egy űrruhát, és kivonult a Jane Brackney-hez, hogy szemügyre vegye. Gregg és Yamagata voltak a kíséret. Az űrhajót már odébb vontatták, hogy helyet csináljanak az utána érkezett járatoknak. Most egy meredek szikla tövében állt a pálya szélén, s csillogott az éles mesterséges fényben.

– Nem mondom, alapos munkát végeztek az embereid – állapította meg a detektív. – A külső burkolatot szinte teljesen lenyúzták.

A szferoid külsőre azt a benyomást keltette, mintha egy ostyasütőbe ágyazott tojás lett volna: a vékony alumínium héjat, egymást keresztező hosszanti és keresztgerenda-szelvények rácsozata burkolta be. Mindössze a sugárhajtóművek, a nyílásfedelek és a rádióantennák ütköztek ki a kockás mintából, melynek négyszögei körülbelül harminc centiméter mélyek és egy méter szélesek voltak az űrjármű egyenlítője tájékán.

Yamagata kényszeredetten felnevetett. – Á, a zsaruk végigszaglászták minden négyzetcentiméterét röntgenoszkóppal, csak hát ezek a teherhajók eleve így néznek ki. Sosem landolnak a Földön, tudja, sem olyan helyen, ahol levegő van, ezért hát nincs szükség áramvonalas kiképzésre. S minthogy senki sincs a fedélzeten útközben, se a szigeteléssel, se a hermetikus zárással nem kellett szöszmötölni. A romlandó rakományt lepecsételt rekeszekben szállítják.

– Értem. No és hová tették a koronaékszereket?

– Állítólag egy faliszekrényben voltak a robotkormány mellett – szólt közbe Gregg. – Egy nagyjából tizenöt centi széles és magas, és harminc centi hosszú lezárt dobozban. – Megcsóválta a fejét, mintha képtelen volna elhinni, hogy egy ilyen apró dobozhoz potenciálisan milyen sok vér tapadhat.

– Aha… de valóban oda tették?

– Rádión információt kértem a Földről, és kaptam egy pontos jegyzéket – felelte Gregg. – A berakodást szokás szerint egy űrállomáson végezték el, aztán a hajót odébb tolták vagy négyszáz méterrel, indulásig – hogy ne legyen útban, érted. De még mindig ugyanazon a pályán tartózkodott, rögzítve egy fénykábellal – teljes mértékben szabályszerű eljárás. Az utolsó pillanatban, anélkül, hogy bárkit is értesítettek volna, a koronaékszereket felküldték a Földről és elhelyezték a fedélzeten.

– Egy rendőrségi specialistával, ugyebár?

– Nem. Csak képesített technikusok tehetik a lábukat egy pályán tartózkodó űrhajó fedélzetére, kivéve persze az olyan rendkívüli eseteket, amikor életről-halálról van szó. Valaki az állomás legénységéből – valami Carter nevű – kapta az utasítást, hogy a fedélzetre vigye és a magadott ponton elrejtse. A zsaruk végig szemmel tartották, ahogy a kábel mentén a hajóhoz kúszott, majd át a fedélzeti nyíláson. – Gregg odamutatott a rádióantenna melletti kis ajtólapra. – Aztán a pasas előbújt, visszazárta a nyílásfedelet, és visszakapaszkodott a kábel mentén. A rendőrök azonnal megmotozták, biztos, ami biztos, átkutatták az űrruháját is, de kétségkívül tiszta volt. Semmi okot nem adott rá, hogy bármivel is gyanúsítsák – szorgalmas, becsületes alkalmazott volt, bár hozzá kell tennem – azóta nyomtalanul felszívódott. A Jane néhány perc késéssel elstartolt, a sugárhajtóműveit még figyelték, amíg ki nem kapcsoltak, s a hajó át nem ment szabadesésbe. Ekkor látták utoljára, azt megelőzően, hogy a Phobosra érkezett – az ékszerek nélkül.

– És pontosan pályára állt – tette hozzá Yamagata. – Ha valami csoda folytán útközben rá is akaszkodott valaki, az kibillentette volna annyira, hogy nekünk feltűnt volna, amikor a befogási művelet zajlott. A két hajó közti momentumátvitel, tudja.

– Értem – biccentett Syaloch, majd Gregg felé fordult, s a maszkja védőlemeze mögött csőrével az ég felé bökött. – Egyébként az ékszereket valóban betették a dobozba?

– Mármint a Föld Bázison? Hát hogyne! Négy EN-főfelügyelőt vontak be az ügybe, és a parancsnokság szerint abszolút gyanún felül állnak. Amikor jelentettem a lopást, határozottan állították, hogy végigkérdeztek mindenkit, átkutattak mindent a saját rendőrőrsükön, és önként vállalták a memoszkópos vizsgálatot is.

– És a te embereid a Phoboson?

– Ugyanaz – legyintett komoran a felügyelő. – Teljes zárlatot rendeltem el, rajtam kívül egy lélek se tette ki a lábát a településről, amióta felfedeztük az ékszerek eltűnését. Parancsot adtam, hogy kutassák át az összes lakóhelyiséget, alagutat és raktárt. – Meg akarta vakarni a fejét, ami az űrruha miatt hiábavaló igyekezet volt. – Nem tudom tovább tartani az embargót. Már egy csomó hajó befutott, és a kereskedők követelik az árujukat.

– Hnachla. Szóval sürget az idő – bólogatott Syaloch. – Megjegyzem, ez az ügy nagyszerű példája a jó öreg „bezárt szoba”-esetnek. Egy éppen úton lévő robotűrhajó bezárt szobának tekintendő a szó legklasszikusabb értelmében – merengett el hosszan Syaloch.

Gregg morcosan méregette a zord vidéket, talpa alatt durva kavicsok csikorogtak, aztán újra a pályát fürkészte. Érdekes, milyen furán lát az ember ilyen légüres térben, még jó megvilágítás mellett is! Az a pasas ott, aki épp átvág a vakító nap- és reflektorfényben úszó betonon, szinte csak fény-árny játékfigurának tűnik… mi az ördögöt művel tulajdonképpen, csak nem a cipőfűzőjét köti? Nem, nyugodtan sétafikál…

– Szívem szerint a Phoboson mindenkit memoszkópnak vetnék alá – csattant fel Gregg –, de a törvény csak akkor engedélyezi, ha a gyanúsított önként vállalja – és eddig csak a saját embereim szánták rá magukat.

– Nagyon helyes, drága barátom – felelte Syaloch. – Őrizzük meg legalább az agyunk magánszféráját! Attól csak eldurvulna a nyomozás menete.

– Szarok rá, ha eldurvul! – fortyant fel Gregg. – Én biztonságban vissza akarom kapni a dobozt, benne a koronaékszerekkel!

– Ugyan-ugyan! A türelmetlenség sok reményteljes, fiatal rendőrtiszt karrierjét derékba törte már, amint azt – ha emlékezetem nem csal – híres szellemi elődöm monda odalenn a Földön a Scotland Yard egyik ifjú titánjának, aki viszont, hm – fizikai értelemben akár a te elődöd is lehetett volna, Gregg! Úgy tűnik, másfelől kell közelítenünk. Vannak-e olyanok a Phoboson, akiknek esetleg tudomásuk lehetett arról, hogy az ékszerek ezen a hajón lesznek?

– Igen. Ketten. De arról én gondoskodtam, hogy eszükbe ne jusson megszegni a biztonsági rendelkezéseket. Csomót kötöttek a nyelvükre.

– És kik azok?

– Technikusok, Hollyday és Steinmann. Még a Föld Bázison voltak alkalmazásban, amikor a Jane berakodása történt. Nem sokkal utána felmondtak – nem egyszerre –, és itt helyezkedtek el. A lakásaikat tüzetesen átkutattuk, arra mérget vehetsz!

– Esetleg – dünnyögte Syaloch – nem ártana kifaggatni az urakat.

A vézna, vörös hajú Steinmann mogorva, ellenséges magatartást tanúsított, Hollyday viszont csak gondterheltnek látszott. Nem volt bizonyíték a bűnösségükre. A kései időpont miatt mindnyájan felpaprikázott hangulatban ücsörögtek a rendőrségi irodában, Gregg az asztal mögött, Syaloch pedig a falnak támaszkodva pöfékelt, és kifürkészhetetlen, sárga tekintetét a gyanúsítottakra szegezte.

– A szentségit, már rojtosra beszéltem a számat, annyiszor elmondtam! – Steinmann ökölbe szorított kézzel és vérbe borult szemmel bámult a marsira. – Hozzá se nyúltam az ékszerekhez, és fogalmam sincs, ki fújta meg őket. Vagy maga szerint nincs jogom munkahelyet változtatni?

– De kérem – szólalt meg a nyomozó szelíden. – Minél többet segít, annál hamarabb végzünk. Úgy tudom, ismeretségben állt azzal a férfival, aki elhelyezte a dobozt a hajó fedélzetén.

– Hát persze. Mindenki ismerte John Cartert. Egy űrállomáson mindenki ismer mindenkit. – A földlakó felszegte az állát. – Ezért nem vállalja senki közülünk a memoszkópos vizsgálatot. Nem fecsegünk ki mindent, ami a bögyünkben van, olyanok előtt, akikkel naponta ötvenszer összefutunk. Attól falra másznánk!

– Sosem kértem ilyesmit – felelte Syaloch.

– Carter egész jó haver volt – kockáztatta meg Hollyday.

– Nocsak-nocsak – dörmögte Gregg. – Ő is felmondott, nagyjából akkoriban, amikor maguk, fiúk, és úgy megpattant a Földről, hogy azóta senki se látta. A parancsnokságtól tudom, hogy maguk sülve-főve együtt voltak. Miről társalogtak annyit?

– A szokásosról – vont vállat Hollyday. – Ital, nők és zene. Egyébként nem hallottam felőle, amióta eljöttem a Földről.

– Ki állítja, hogy Carter lopta volna el a dobozt? – reklamált Steinmann. – Egyszerűen torkig lett azzal, hogy az űrben éljen, és felmondott. Biztos, hogy nem ő lopta el az ékszereket – hiszen megmotozták, nem emlékeznek?

– Esetleg elrejtette valahol, hogy majd egy itteni barátja felvegye – gondolkodott hangosan Syaloch.

– Elrejtette? Hol? Azokon a hajókon nincsenek titkos rekeszek! – legyintett Steinmann flegmán. – Különben is, csak néhány percet töltött a Jane fedélzetén, amíg lepakolta a dobozt, ahogy utasították. – Alamuszi pillantással Greggre sandított. – Nézzünk szembe a tényekkel: az egész vonalon kizárólag a mi drágalátos zsaruinknak volt alkalmuk elemelni azokat az ékszereket!

A felügyelő elvörösödött és felemelkedett ültéből. – Ide figyeljen…!

– Magának persze elég volt, hogy a szavát adja, hogy ártatlan – vicsorogta Steinmann. – Az én szavam miért nem ér annyit, mint a magáé?

– Na de uraim! – hessentette szét Syaloch a két férfit. – Mire jó ez a civakodás? Nem éppen filozofikus. – Eltátotta a csőrét és nagyot kelepelt, ami a mosoly marsi megfelelője. – Esetleg valamelyiküknek ha volna valami teóriája… tessék, várom a jobbnál jobb ötleteket.

Csend ereszkedett rájuk. – Nekem… nekem van – motyogta Hollyday.

Syaloch a szemére húzta a sisakját és némán, pöfékelve várakozott.

Hollyday tétován vigyorgott. – Megeshet, hogy nekem lesz igazam, és sose látják viszont azokat az ékszereket.

Gregg nagyot fújt.

– Bebarangoltam már az egész Naprendszert – folytatta Hollyday. – Az űr iszonyúan sivár és elhagyatott hely. Senki sem tudja, milyen nagy és elhagyatott, amíg be nem veti magát oda, teljesen egyedül. Én pontosan ezt tettem – amatőr urániumkutató vagyok, a nem éppen szerencsés fajtából, eddig legalábbis. Én képtelen vagyok elhinni, hogy mindent tudunk az univerzumról, vagy hogy a bolygók között csupán vákuum van.

– A koblikról beszél? – horkantott Gregg.

– Nevezze babonának, vagy aminek akarja, de ha az ember elég hosszan időzik az űrben, akkor… valahogy rájön. Odakint mindenféle lények élnek – gázlények, sugárlények, a fene se tudja, még mifélék, de valami van odakint.

– Ugyan mihez kezdene egy kobli egy ékszerekkel teli dobozzal?

Hollyday széttárta a karját. – Honnét tudhatnám? Talán háborgatjuk őket, ahogy száguldozunk összevissza a kis rakétáinkkal az ő sötét birodalmukban. Jobb módszert kitalálni se lehetne arra, hogy szétzüllesszék a Föld és a Mars közti kereskedelmet, mint hogy megfújják a koronaékszereket, nem igaz?

Csak Syaloch pipájának szemérmetlen szortyogása törte meg a rájuk nehezedő súlyos csöndet.

– Hát – zörömbölt Gregg tanácstalanul egy papírnehezéknek használatos meteorittal –, van még több kérdése, Mr. Syaloch?

– Csupán egyetlen. – A harmadik szemhéj felgördült, s a jeges tekintet Steinmannra szegeződött. – Volna szíves elárulni, jóember, mi a hobbija?

– Hogy micsoda? Ja, a sakk. Sakkozni szoktam. Miért kérdezi? – Steinmann behúzott nyakkal sunyított felfelé.

– Semmi egyéb?

– Mi egyéb lehetne még?

Syaloch a felügyelőre pillantott, aki beleegyezően bólintott, aztán udvariasan így szólt:

– Értem. Köszönöm. Esetleg leülhetnénk egy partira valamikor. Magam is konyítok némiképp hozzá. Nos, uraim, ennyi volt.

A technikusok – mint valami álombéli figurák – kilibegtek az alacsony gravitációban.

– Na? – nógatta Gregg a tekintetével Syalochot. – És most?

– Nem sokat tehetünk. Azt hiszem… hát persze, ha már itt vagyok, látni szeretném a technikusokat munka közben. Az én szakmámban nem árt, ha beható ismeretekkel rendelkezem a legkülönfélébb foglalkozási ágakról.

Gregg nagyot sóhajtott.

Ramanowitz körbevezette a vendéget. Éppen a Kim Brackney kirakodása folyt. Űrruhás munkások nyüzsgő forgatagában furakodtak előre.

– A zsaruk most már hamarosan kénytelenek lesznek feloldani az embargót – jegyezte meg Ramanowitz. – Vagy legalább megindokolni, mi okból rendelték el. A raktárak már dugig teltek.

– Az ésszerűség bizony ezt diktálja – bólintott Syaloch. – Ó, mondja csak… ez a szabványgarnitúra minden állomáson?

– Úgy érti, amit a fiúk viselnek? Persze. Ez a kincstári felszerelés van használatban mindenfelé.

– Szemügyre vehetnem közelebbről is?

– Hogyne – felelte Ramanowitz, de magában így fohászkodott: Szabadíts meg, Uram, a tűzrendészeti felügyelőktől! – és odaintett egy műszerészt. – Mr. Syaloch azt szeretné, ha tüzetesen ismertetnéd a felszerelésedet – hangsúlyozta maró gúnnyal.

– Igenis. Ez az előírásos, a varratoknál megerősített űrruha. – Kesztyűs kezével mutogatott tovább. – Fűtőszálakkal van ellátva, amiket kapacitív telep működtet. Az oxigéntartály tíz órára elégséges oxigént tartalmaz. Ezekkel a csatokkal a szerszámokat lehet rögzíteni, hogy ne röpködjenek szanaszét a súlytalanság állapotában. Ez a kis doboz az övemen festékes flakon, és ez a fúvókája.

– Miért kell festéket szórni az űrhajókra? – érdeklődött Syaloch. – Nincs, ami korrodálná a fémeket.

– Hát, ami azt illeti, csak mi hívjuk festéknek, uram. Igazából viszkózus ragasztó, amivel ideiglenesen eltömítjük a burkolaton keletkezett apróbb, szivárgó réseket, amíg új lemez nem kerül a helyükre, valamint megjelöljük az egyéb meghibásodásokat, mint például a meteor ütötte lyukakat és hasonlókat. – A műszerész megnyomott egy gombot, s a ragacs vékony, alig látható sugárban spriccelt ki a földre, ahol nyomban megszilárdult.

– Ez az anyag nem valami feltűnő – vetette ellen a marsi. – Én legalábbis alig tudom kivenni az itteni légüres térben.

– Úgy van, nem fényvisszaverő anyag, ezért… nos, tulajdonképpen radioaktív – nem annyira erősen, hogy veszélyes lenne, de ahhoz eléggé, hogy a szerelők ráakadjanak a Geiger-Müllerükkel.

– Értem. Mennyi a felezési idő?

– Ó, nem tudom biztosan. Hat hónap, azt hiszem. Állítólag egy évig is érzékelhető.

– Köszönöm – mondta Syaloch és továbbvonult. Ramanowitz kénytelen volt nagyot szökkenni utána, hogy beérje a nyurga lábú marsi detektívet.

– Gondolja, tán Carter a festékes flakonjába rejtette az ékszertartó dobozt? – faggatózott a földi technikus.

– Aligha. A flakon túlságosan kicsi, egyébként pedig – felteszem – alaposan átkutatták, miután végrehajtotta a feladatot. – Syaloch megtorpant és meghajolt. – Köszönöm, Mr. Ramanowitz, a kedvességét és a végtelen türelmét, de végeztem, most már magam is megtalálom a felügyelőt.

– Merthogy mi volna még?

– Meg akarom mondani neki, természetesen, hogy feloldhatja az embargót. – Syaloch rekedt, sziszegő hangot hallatott. – Utána pedig el kell kapnom a következő marsi űrbuszt. Ha sietek, még odaérek az esti sabaeusi koncertre. – Majd ábrándosan így folytatta: – Ma lesz a premierje Hanyech Variációk Mendelssohn egyik témájára című művének, a Királyi Chlannach Zenekar előadásában. Rendkívüli élménynek ígérkezik.

Három nappal később Syalochnak levele érkezett. A detektív – elnézést kérve az épp nála lévő előkelő ügyféltől nyomban olvasni kezdte, miközben kliense türelmesen kuporgott az ülőrúdon. Amint végzett, Syaloch a másik marslakó felé biccentve kijelentette: – Nyilván érdekli, uram, hogy a Nagybecsű Koronaékszerek megérkeztek a Phobosra, és e pillanatban szolgáltatják vissza jogos tulajdonosaiknak.

Az ügyfél – a Ténykedők Házának egyik minisztere – a nyomozóra hunyorított. – Már megbocsásson, Syaloch csőrmester, de mi köze van önnek ehhez?

– Ó… a tollatlan rendőrség főnöke jó barátom. Úgy gondolta, esetleg tudni szeretném a fejleményeket.

– Hmm. Nem járt ön mostanában a Phoboson?

– Jelentéktelen ügy volt csupán. – A nyomozó gondosan összehajtogatta a levelet, meghintette sóval és befalatozta. A marslakók imádják a papírt, különösen a finomabb, famentes földi levélpapírt. – Hol is tartottunk, uram?

A miniszter szórakozottan válaszolgatott. A levéltitok megsértése távol állt tőle – sosem vetemedett volna ilyesmire –, de ha röntgenszeme lett volna, a következőkről szerezhetett volna tudomást:

Kedves Syaloch!

Tökéletesen igazad volt. A „bezárt szoba”-eseted megoldódott. Az ékszereket visszakaptuk, minden a legnagyobb rendben, s ugyanez az űrbusz, ami a levelemet viszi, szállítja a kincseket is vissza a páncélterembe. Kár, hogy a nyilvánosság sosem szerezhet tudomást a történtekről – két bolygó lehet hálás neked azért, amit tettél –, de én helyettük is köszönetet mondok neked, és ígérem, akármekkora összegről nyújtasz is be számlát, kifizetjük az utolsó fityingig. Még ha a közgyűlésnek rendkívüli hitelkeretet kell is ezért kérvényeznie, ami – attól tartok – be fog következni.

Elismerem, az ötleted elég meredeknek tűnt, hogy azonnali hatállyal oldjam fel az embargót, de működött. Az embereimet természetesen nyomban kiküldtem, hogy fésüljék át a Phobost Geiger-Müller-számlálókkal, mégis Hollyday bukkant rá a dobozra. Ami – nem vitás – sok pluszmunkától megkímélt minket. A technikust akkor tartóztattam le, amikor visszatért a telepre – a doboz ott volt az ércmintái között. Mindent bevallott, innen már ment minden, mint a karikacsapás.

Hogy is hangzott annak az általad oly nagyra becsült földlakónak a mondása, amit egyszer idéztél? „Miután kiküszöböltük a lehetetlent, ami megmarad – bármilyen képtelenségnek tűnik is – az az igazság.” Vagy valami hasonló. Ez kétségkívül az adott esetre is áll.

Amint azt sejtetted, a dobozt még a Föld Bázison juttatták fel a hajóra, és ott is hagyták – másképpen nem is történhetett. A trükköt Carter ötlötte ki fél perc alatt, amikor megkapta az utasítást, hogy vigye az ékszereket a Jane fedélzetére. Annak rendje és módja szerint felment a hajóra, de amikor előbukkant, a doboz még nála volt. Az ottani bizonytalan fényviszonyok között senkinek sem tűnt fel, amikor „besüllyesztette” a fedélzeti nyílás melletti gerendaszelvény-üregbe. Ráhibáztál; mint mondtad: ha az ékszerek sem a hajóban nincsenek, sem el nem vitték onnan, akkor rajta kell legyenek a hajón. A gravitáció odatapasztotta őket a burkolathoz. Amikor a Jane útnak indult, a gyorsulástól a doboz hátracsúszott, de az ostyasütő-rácsozat nem hagyta lesodródni. Fennakadt a hátsó bordában, és ott is maradt egészen a Marsig! Az űrhajó gravitációja még szabadesésben is megtartotta, hiszen mindkettő azonos pályán mozgott.

Hollyday vallomása szerint Carter mindenről beszámolt neki. Minthogy ő maga nem mehetett a Marsra – az gyanút keltett volna –, s minden lépését figyelték volna, miután a rablás tényére fény derül, ezért cinkostársra volt szüksége. Hollyday ment hát a Phobosra, és érckutatónak álcázva várakozott, hogy majdan átvehesse az árut.

Emlékszel, elmagyaráztad, hogy amikor a hajó már kevesebb, mint ezer kilométernyire van a dokkpadtól, a Phobos gravitációja elnyomja a sajátjáét. Minden űrszolgálatos tudja, hogy a robothajók szinte közvetlenül a felszín fölött kezdenek csak fékezni, és hogy azzal az oldalával fordítják az állomás felé, amelyen a rádióantenna és a fedélzeti nyílás van, vagyis amelyikre Carter dugta a dobozt. A pörgés miatti centrifugális erő következtében a doboz lerepült az űrhajó felületéről, méghozzá valamerre a Phobos felszíne felé, nem pedig el attól. Carter tudta, hogy ez a lassú és óvatos művelet nem dobja meg a dobozt akkora erővel, hogy szökési sebességig gyorsuljon és kilőjön az űrbe. Szép lassan közelít majd a hold felszíne f elé. S minthogy az űrállomás nem a Mars f előli, hanem az átellenes oldalon van, annak a veszélye sem állt fenn, hogy a zsákmány a bolygó felszínén kössön ki. A koronaékszerek tehát lepottyantak a Phobosra, amint azt kikövetkeztetted. Carter persze rápöttyintett egy kevéske radioaktív jelzőmaszlagot a dobozra, amikor eldugta, Hollyday így le tudta nyomozni a sziklák és hasadékok között. Ami azt illett, az állomástól alig nyolc kilométerre hullott le, miután egyszer körberepülte a holdat.

Steinmann folyton azt kérdezgette tőlem, vajon miért faggattad őt a hobbija felől. Ugyan nem említetted ezt a részletet, de magamtól is kitaláltam és megmondtam neki. Mivel vagy ő, vagy Hollyday lehetett a tettes, hiszen senki más nem tudott a rakományról, a bűnösnek kellett valami alibi, hogy minek is turkál odakint a sziklák között. A sakkozás nem kifejezetten alkalmas e célra, nem igaz? Annyi mindenesetre bizonyos – az én okoskodásomból ítélve –, hogy az agyunk hasonló rugókra jár. Mellesleg Steinmann kérdezteti, meglátogathatna-e, amikor legközelebb engedélyt kap, hogy átruccanjon a Marsra.

Hollyday tudja, hol rejtőzködik Carter, az információt máris megküldtük a Földre. Sajnos azonban mindaddig nem indíthatunk eljárást ellenük, amíg fel nem sorakoztatjuk a tényeket. No, mindegy, létezik olyasmi is, hogy feketelista.

Most már be kell fejeznem, mert indul az űrbusz. Hamarosan újra meglátogatlak – de remélem, nem hivatalos minőségemben!

Csodáló barátod

Gregg Jelügyelő

A rangos marsi miniszternek azonban nem volt röntgenszeme. Felhagyott hát a hiábavaló találgatással, és felvázolta a saját ügyes-bajos problémáját. Valaki, valahol Sabaeusban kábeleséget árul a csüddöngölőkben, s a dürgetés mind aggasztóbb méreteket ölt a zsengemények között. Syaloch úgy vélte, érdekes ügynek ígérkezik.